Voltam már jó néhány temetésen, társadalmin és egyházin egyaránt. Láttam már olyant, ahol inkább a megkönnyebbülés majdnem vidám hangulata uralkodott, de átéltem azokat a kínos perceket is, amikor az özvegy hisztériás rohamot kapott, és bele akart ugrani a sírgödörbe, kérve, hogy őt is temessék oda férje mellé. Volt részem színlelt gyászban, zokogó sírásban és őszinte megrendülésben. Azt tudtam, hogy nem vagyok képes előre eldönteni, hogyan viselkedem majd. Ez a bizonytalanság volt az oka szorongásomnak.

Végül is minden másképp történt. Nem az a fiatal pap jött, aki a temetés bejelentésekor az adatokat fölvette, hanem a gyülekezet vezető lelkésze. Beszédéhez azt a bibliai verset idézte, amellyel Jézus bátorította az utolsó éjszakán tanítványait: „Nem hagylak titeket árvákul, eljövök tihozzátok” (Jn 14,18). A prédikáció egyszerű volt, érthető, sőt, megjegyezhető. Arról szólt, hogy felnőttként is lehetünk árvák, és igazán felnőtté akkor leszünk, amikor szüleinket temetjük. Az árvaság érzése nem csak szüleink elvesztésekor nehezedik ránk, de akkor is, amikor olyan valakitől búcsúzunk, aki szívünkhöz nőtt. Jézus tudta ezt, ezért ígérte az övéinek, hogy eljön hozzájuk. Tanítványai ezt az eljövetelt élték át húsvét után. Jézus a Biblia szavain keresztül a Szentlélek által érkezik meg hozzánk, és gyógyítja meg árvaságunkat. Ez a rövid beszéd annyira lekötötte a figyelmemet, hogy észre sem vettem, a szertartás véget ért, mi pedig a halottaskocsit követve mentünk a ránk váró sír felé.

Egy időre megint kikapcsolhattam, és csak akkor eszméltem, hogy mi történik, amikor a lelkész vezetésével a gyülekezetből valók a koporsó leeresztése és behantolása közben énekelni kezdtek. Valójában az ének első sora térített magamhoz: „Nincs már szívem félelmére, nézni sírom fenekére…”

Ez a magabiztos vallomás fékezte meg bennem a kitörni készülő fájdalmat és sírást. Nem mintha szégyellnem kellett volna a könnyeimet, de egyszerűen feleslegesnek éreztem. Tudtam, hogy egyszer eljön majd a sírás napja is, de akkor egyedül akarok lenni otthon. Szükségem lesz a sírásra, mert sok könny szorult belém e napokban. De akkor az már más sírás lesz. Nem a reménytelenség, nem a kilátástalanság, a zsákutca kényszerű fogságának tehetetlen dühe lesz a sírás forrása, hanem a megoldásra lelt hálás öröm. Lám, eddig féltem ettől a naptól. Míg bennem csak mások fájdalmának és gyászának emléke élt, addig fogalmam sem volt arról, én hogyan tudnám elviselni.

A temetést végző lelkész fegyelmezett magatartása, kissé szomorú, de együttérzéssel teli hangja bátorító és biztató volt. Fájdalmat enyhítő, tekintetünket Istenhez emelő beszéde nyomán olyan nyugodt békesség támadt bennem, hogy miután leeresztették a koporsót és az első néhány lapát föld göröngyei dübörögtek a fedélen, ez a békesség adott erőt, hogy elhordozzam a végső elválás nehéz pillanatait érzelmi kitörés nélkül. A családom azt hitte, hogy én lettem egyszeriben olyan erős, mert még nem tudtam arról beszélni, ami velem történt, illetve ami történni kezdett. Mintha valaki, látva a gyász miatti fuldoklásomat, mentőövet dobott volna nekem, és a rajta levő kötél segítségével húzna maga felé, miközben a kezét nyújtja nekem. Még nem látom az arcát, de egyre nagyobb biztonságban érzem magam.

Úr Jézus! Te azt ígérted tanítványaidnak, hogy nem hagyod őket árvaságban, újra megkeresed, meglátogatod őket. Én most nagyon árvának érzem magam. Azt remélem, hogy a te megérkezésed az én életembe – ha az ígéreted rám nézve is érvényes –, kigyógyíthat árvaságomból. Kérlek, segíts! Ámen.