„Hagyomány, hagyomány...” – énekelték a Szent György Napok kulturális programjában bemutatott Hegedűs a háztetőn előadásban a Csíki Játékszín művészei, és ez a kifejezés nemcsak a történet szempontjából volt kulcsfontosságú, hanem az előadás szempontjából is: nagyszerűen jellemezte a látottakat.
Az érintett kérdések és a produkció formanyelve is egyre kevésbé népszerű manapság, a kortárs színházi útkeresésben egyre távolabb kerültünk ettől a fajta hagyományos színjátszástól, ahol nem metaforákban gondolkodnak az alkotók, nem rakódnak rá az általánostól eltérő értelmezési lehetőségek az előadásra, hanem megpróbálják minél közérthetőbben tolmácsolni a szerző (szerzők) gondolatait. Mégsem tűnt egészen idejétmúltnak a történet.
Az 1964-es broadwayi ősbemutató korában még nem ért véget a háború borzalmainak feldolgozása, és a hidegháború alakulása is fenntarthatta a fenyegetettség érzését, mely ellen így tiltakoztak a művészek. Jelenleg vajon mennyivel jobb a helyzet? Mi más az, aminek tanúi vagyunk, mint világrendváltás, hideg- és melegháború, aminek egy része a szomszéd országban történik. A cselekmény egy Anatevka nevű faluban játszódik, mely jelenleg Ukrajna területén található. A szereplők tehetetlenül szemlélik, ahogy átcsap fölöttük a történelem – úgy, ahogy mi is szemléljük a napi történéseket.
Klasszikus musicalt láthattunk, melyben színházilag nem volt semmi rendkívüli, de kivetnivalót sem nagyon találhattunk benne. Érződik ezen a társulaton, hogy sok hasonló produkciót készített már, az énekhangoktól a koreográfiáig minden egységesnek tűnt, és olyannak, ami a műfaj követelményeinek általában megfelel.
A színészek játéka meggyőzött, főként a főszereplőké. Kányádi Szilárd határozottan járta be a főhős szerepének minden magasságát és mélységét, nagyszerűen jelenítve meg a hagyománytisztelő, konzervatív apát, aki azonban az új iránt is fogékony, aki szoros kapcsolatot ápol Istenével, de nagyon is emberi, amit képvisel. Céljai elérése érdekében egy kis csalástól sem riad vissza, de életét a szeretet és jóindulat vezérli. Kányádi pontosan hozta ezt a kettősséget, de további színeket, árnyalatokat is felvillantott. Természetes volt, miközben olyan átélés jellemezte alakítását, mely szinte könnyekig eljutott, a közönség pedig lelkesen követte, szerette, elhitte minden szavát. Énekesként is kimagasló teljesítményt nyújtott. A feleségét játszó Márdirosz Ágnes méltó társa volt játékban és éneklésben egyaránt. Általában a kisebb szereplők is meggyőzőek voltak, bár itt-ott becsúsztak hamis megszólalások és énekhangok is. Nem mindig tűnt igazoltnak egy-egy replika, gesztus, de a zenés darabok esetében előfordul, hogy a rengeteg külső elem elvonja a figyelmet a szerepformálásról, más dolgokra helyezve a hangsúlyokat. Azonban semmi sem volt zavaróan hibás, összességében szép munkát láttunk a színészektől.
A zenészek a színpad hátterében ültek, és nagyszerűen irányították a jeleneteket: a zenei alap és az előadás ritmusa is kifogástalan volt. A jelmezek szépek és ízlésesen egyszerűek voltak, a díszletek – fából eszkábált kis házikók – nagyszerűen megidézték a falut. A világítás hangsúlyos rendezői eszközként is működött. A koreográfus és asszisztense is alapos munkát fektetett az előadásba, melyben nem éreztünk üresjáratokat, miközben jól ellenpontozták egymást a jelenetek, ideje volt a csendeknek, lelki történéseknek is.
Egyszóval kerek, átgondolt, határozott koncepciójú volt Erwin Şimşensohn, a Konstancai Állami Színház igazgatójának rendezése, aki nem titkolja zsidó származását, ez pedig arra is garanciát jelent, hogy a zsidó imák, kellékek, mozgásformák, viseletek mind-mind autentikusnak, hitelesnek tekinthetők. Vallási jellegű kliséknél jóval több volt tehát, amit ilyen szempontból képviselt az előadás.
Többször is olyan érzésünk támadt, hogy kissé idejét múlta már ez a szöveg, a lányok férjhez adásának témaköre rég lerágott csont, de a megidézett környezettel együtt ez is hitelesnek tűnt. Sikerült elfogadtatni a nézővel, hogy az aktualizálás helyett inkább a felidézés volt az alkotók célja, ezáltal reflektálni a mára. Mintha bizonyos erkölcsi tartalmak iránti nosztalgia is vezérelte volna az alkotókat. Vajon miért hígultak fel annyira azok a hagyományos értékeink, melyek sziklaszilárd alapokat jelentettek a család, társadalom számára? Hová tűnt ez a meghittség a közösségeinkből? Miért veszítettük el azt a játékos derűt, mely a legnagyobb megaláztatáson és nélkülözésen is átragyog és megnemesíti a lelket? Bizony ma is megérint ez a történet, mert közel jár az egyetemesség határához. Csupán az a kérdés, hogy sikerül-e úgy megszólaltatni, hogy ne csak a jó zenét hallja belőle az ember. Ezúttal sikerült.
