Háromszék Párisa

Kézdivásárhely céhes jellege meglepően sokáig maradt fenn. A céhek kialakulása során az egy mesterséget űzők a város (és a központ) elkülönített részeibe tömörültek, egy kisebb társadalmat képezve, és az egyes céheken belül is sajátos szokások, íratlan és írott szabályok alakultak ki. A 19. század első felében nagy fellendülés következett be a város gazdasági életében, újabb céhek alakultak: a szíjgyártóké (1807), a mészárosoké (1809), a szabóké (1841), majd az üstgyártók, asztalosok, lakatosok, kovácsok, puskamívesek tömörültek céhekbe (1844), végül 1845-ben a kalaposok.

Később, 1872-től a céhek ipartársulatokká alakultak, s működtek ilyen keretek között erőszakos megszüntetésükig, ami 1948-ban következett be, mikor kisipari szövetkezetekké alakultak át. A 20. század második felében Kézdivásárhely jelentős változásokon ment keresztül, népessége megnégyszereződött, ennek dacára a város mai arca — a kelet-európai szocialista betonkavalkád helyett — a 19—20. század fordulójának korát juttatja a látogató eszébe. A város nem csak épített öröksége megmaradásáért mondható szerencsésnek, de más „relikviák" is nagy számban maradtak meg. Ezek egy részéről szólunk dolgozatunkban.

Orbán Balázs okkal említi Háromszék Párisa néven Kézdivásárhelyt a szabadságharcban játszott szerepe miatt. Azonban egy teljesen újszerű megközelítésből is találó lehet e megnevezés. Párizs már akkor is a divat fővárosa volt. És habár Kézdivásárhelyen nem éltek világhírű divatdiktátorok, a város Erdély-szerte híres volt divatáru-kereskedéseiről. Földi István Századelő az udvartereken című művéből (1967) megtudhatjuk, hogy ezen a téren még Brassó sem tudta túlszárnyalni Kézdit.

A legújabb párizsi és budapesti divatról a Divat Szalon és a Párisi Divat című kiadványokból lehetett értesülni. Ezek a lapok a kézdivásárhelyiek körében igen nagy népszerűségnek örvendtek. Bizonyság erre a máig fennmaradó példányok nagy száma.

Akkoriban bevett szokás volt, hogy a különböző mesterségeket kitanult ifjaknak legalább két évet külföldön kellett dolgozniuk, hogy a mesterség minden fortélyát elsajátítsák. Csakis ezután válhattak a céh tagjaivá, és nyithattak saját műhelyt. Külföldi gyakorlatukat igen szívesen reklámozták, hiszen ez védjegyet jelentett. Ennek rengeteg példáját láthatjuk a korabeli Székely Újságot lapozgatva. Például a Megyeri testvérek szabóságának 1909. évi reklámjából megtudhatjuk, hogy ők Budapesten mélyítették el tudásukat. Egy cipészmester, László Albert azzal reklámozta műhelyét 1909-ben, hogy ő volt a román király udvari szállítója (januári és márciusi számok). Nagy hangsúlyt fektettek az ön- és továbbképzésre. A Székely Újság egyik 1909. évi száma például a kézdivásárhelyi szabók négyhetes tanfolyamáról számolt be (szeptember 12.). Hogy a megrendelők száma és igénye is fokozatosan növekedett, mi sem bizonyítja jobban, hogy egy-két évtized alatt a szabók száma megkétszereződött Kézdivá­sárhelyen, dacára annak, hogy közben lezajlott az első világháború, és hatalomváltás is történt. A huszadik század eleji kisvárost megidéző Földi István még csak tizenegy szabót sorol fel, 1924-ben pedig huszonöt tagot jegyez a szabóipartársulat a Székely Újság szerint (március 13.).

Mint köztudott, a varrónők megrendelői legalább olyan igényesek voltak, mint a szabóké. Földi szerint a városban nyolc varrónő dolgozott, és mindeniknek megvolt a maga megrendelői köre. Az sem volt ritka egyik adatközlőnk, Szőcs Emese szerint, hogy egy varrónőt elhívtak egy családhoz egy hétre, és akkor azon a héten csak nekik dolgozott. Ilyenkor megvarrt minden szükséges ruhát, az asszonyokét, a gyerekekét, sőt, még a cselédekét is.

A ruha teszi a polgárt? — fogalmazhatnók át a jól ismert szólást, de tény, hogy a 20. század elején Kézdivásárhelyen nagy úr volt az öltözködés. És hogy mi volt az általánosan elterjedt divatos viselet? Az iparos férfiak általában szürke vagy fekete cedelét, kék abaposztóból készült nadrágot, a fehér ing mellé nyakig felgombolós mellényt és nyakkendőt viseltek. A nagy karimájú kalap, a bőrcsizma, a mogyorópálca és a pipa elengedhetetlen kelléke volt a férfiak öltözetének.

A női ruháknak csúcsos vállrésze volt, és állógallérja, általában csipke díszítette. A derekát könnyen ráncolták, és sokszor öv is volt rajta. A kalap és a kesztyű nem hiányozhatott. A kalapdivat évről évre változott. A nők ünnepi ruhája selyemből készült csipkedíszítéssel, a két vállon rozettával feltűzve. Általában uszály kísérte.

Új szemléletek és konzervativizmus, avagy pikantériák a kisvárosi divatvilágból

„Régi igazság, hogy nem mindig ízléses, ami divatos, s ez az állítás különösen most bizonyul valónak, mikor a divat egyik szélsőségből a másikba esik, és a legkülönösebb furcsaságokat termeli." Ez a Székely Újságból vett idézet (1913. április 17.) hűen tükrözi a kisvárosi ember újjal szembeni fenntartásait.

Mai szemmel nézve sokszor csak megmosolyogjuk azokat a dolgokat, amin akkoriban mélységesen felháborodtak, vagy az is lehet, hogy számunkra mindez már természetes. Legjobb példa erre a nőkről alkotott kép. Elítélték azokat, akik térden felüli, kurta szoknyát hordtak, bubifrizurát viseltek, és nyilvános cigarettázásra vetemedtek, mondván, ezek a nők túl merészen modernek, és megtagadnak mindent, ami nőies, szende és szelíd. (1925. december 13.) Természetesen, nemcsak arról folyt a vita, hogy milyennek nem kell lennie egy asszonynak, de arról is, hogy milyen kell hogy legyen. Beszámol a lap, hogy angol feminista hölgyek kikérték Rudyard Kipling véleményét is erről a kérdésről, aki ezt nyilatkozta: „1. Legyen olyan, mint a csiga, aki csak ritkán hagyja el a házát, de viszont ne legyen olyan csiga, aki egész vagyonát mindig a hátán hordja. 2. Követendő példa legyen számára a visszhang, amely csak akkor szól, ha kérdezik, de ne legyen hasonló ahhoz a visszhanghoz, amely mindig az utolsó szót mondja. 3. Legyen olyan pontos és rendes minden dolgában, mint a toronyóra, de abban ne hasonlítson hozzá, hogy mindent a város tudomására adjon." (1925. augusztus 2.)

Ezeket olvasva láthatjuk, hogy nem volt könnyű dolguk a nőknek. Nagy feladat volt megfelelni mind a férfiak, mind pedig a divat elvárásainak. Annál is inkább, mert a „divatcsinálók" évről évre új dolgokat eszeltek ki, sokszor a leghihetetlenebb érveket hozva fel indoklásul. Nagy szenzációt keltett például a magas sarkú cipő megjelenése. Annak ellenére, hogy a nyolc centiméter magas sarkat az elején lehetetlenül magasnak tartották, mégis széles körben elterjedtté vált. Egy évtizeddel ennek divatba jötte után, 1924-ben a tervezők úgy találták, hogy a szűk és magas sarkú cipők hordása miatt a nők bokája annyira deformálódott és elcsúnyult, idomtalanná vált, hogy muszáj azt elrejteni. Ellenállhatatlan késztetést éreztek, hogy a problémára megoldást keressenek, és meg is találták azt: a bokát is takaró szoknyákban és kabátokban. (1924. február 7.) Ez természetesen nagyobb anyagi megterhelést jelentett a megrendelőknek. Ennek „ellenszereként" indult el Marosvásárhelyről a kezdeményezés, mely a magyar ruha hordására buzdított. (1925. február 5.) Ez a mozgalom Kézdivásárhelyen is lelkes támogatókra talált, hiszen ez nemcsak különleges viselet volt, de sokkal kisebb anyagi megterhelést jelentett a családoknak.

Társasági élet

Jobb alkalom nem is adódhatott volna a legújabb ruhaköltemények bemutatására és megcsodálására, mint a Vigadóban tartott táncos mulatságok és színielőadások. Nem volt ezekből hiány a múlt század elején, a Székely Újságban szinte minden héten beszámoltak ilyen eseményekről. Az újonnan épült Vigadó számos vándortársulat előadásának adott otthont, de a vendég előadók közül fontos kiemelni Blaha Lujzát. A „nemzet csalogánya" három előadást is tartott 1904-ben a céhes város közönségének.

A téli mulatságok sora novemberben kezdődött el. Az idénynyitó bál a november 25-én tartott Katalin-bál volt. Ezt követték a különböző ipartestületek báljai, a diákmulatságok és a jótékonysági bálok. A bálokon különleges szokásrendhez igazodtak. Minden tehetősebb család lefoglalt egy külön páholyt. A fiatalembereknek illett körbejárni a páholyokban, és köszönteni a hölgyeket, ám a fiatal lányokat mindig hivatalosan bemutatták. A táncrendet szigorúan be kellett tartaniuk a résztvevőknek, a lányt mindig a kísérőtől kellett elkérni, és ugyancsak hozzá kellett visszakísérni. Illetlenségnek számított, ha valaki ugyanazt a lányt kétszer is felkérte. A kísérő, aki általában a család egyik idősebb tagja volt, akár reggelig is ottmaradt a fiatalabb lányokkal. A szemfüles újságírók részletes beszámolókkal szolgáltak a mulatságokról, és ha bárminemű illetlenséget észleltek, azt sem voltak restek megírni. „A rendezők elfelejtették kötelességüket. Sok leány bizony petrezselymet árult, holott nem lett volna szabad egynek se" — kommentálták az 1925-ös Katalin-napi bált a Székely Újság december 6-i számában. A báli szezon a nagyböjt kezdetével ért véget.

A nyári időszakban is, a kellemes időt kihasználva, rendeztek mulatságokat. Nem voltak ritkák a majálisok, juniálisok. Ezek is igen jó hangulatban zajlottak, sokszor hajnalig tartottak, mint ahogy azt olvashatjuk a Székely Hírlapnak a szabók juniálisáról írt beszámolójában. (1924. június 15.)

Kiegészítők és szépítkezési szerek

A nők minden korban igyekeztek palástolni hibáikat, és kiemelni előnyös oldalukat. Ebben voltak nagy segítségükre a kiegészítők és a szépítkezési szerek. A 20. század elején egy magára valamit is adó nő soha nem ment ki az utcára púder és rúzs nélkül. Ezeken kívül a minden problémára megoldást nyújtó csodaszereket is előszeretettel használtak. Ilyen krémeket főként gyógyszertárakban lehetett beszerezni. A Földes-féle Margit Créme reklámjából megtudhatjuk, hogy mennyi bőrproblémára nyújtott megoldást: ugyanazon krém segített szeplőt, májfoltot, továbbá a pattanásokat és a ráncokat is eltüntetni. (Székely Újság, 1907. évi júniusi számok)

Akkoriban nagy hangsúlyt fektettek a karcsúság kiemelésére, ennek érdekében terjedt el a fűzők használata. Ezeket sokszor vándorkereskedőktől szerezték be, akik egy-egy városban csupán pár napot vagy hetet töltöttek el. Kézdivásárhelyre például 1924-ben ellátogatott a kolozsvári Rosenzweig fűzőszalon megbízottja, akinek reklámjából megtudhatjuk, hogy mennyire széles volt a választék. Lehetett nála vásárolni gumigurtnis, halcsont nélküli fűzőket, selyem haskötőket és melltartókat is. (1924. január 1.)

Ugyancsak ekkoriban élték virágkorukat a kézdivásárhelyi kalapszalonok, ahol mindig a legújabb divat szerint készített kalapok széles választékát lehetett megtalálni. Az újságban megjelenő, új divathullámokat kritizáló cikkek sem tudták eltántorítani a hölgyeket attól, hogy kalapjuk kövesse a legújabb divatot. Egy 1913-as cikkben például a szerző értetlenségét fejezi ki afelett, hogy 1912-ben még nagy karimájú kalapok voltak divatosak, ám ’13-ban már mindenki „szinte komikusan" kicsi karimájút hordott. (1913. április 17.) Ez azzal járt, hogy minden évben új kalapot kellett venni, de volt egy másik megoldás is, ahogy azt Kovács József kalapgyáros üzletének reklámjából megtudhatjuk. Ott ugyanis nemcsak bécsi divatú posztó- („filz") kalapokat vagy férfiak számára készült szövetsapkákat lehetett kapni, de még a régi, ócska kalapok átalakítását is vállalták. Beczmann Erzsike női divat- és kalapszalonjában nemcsak készen lehetett kalapokat vásárolni, hanem megrendelésre is készített selyem- vagy csipkekalapokat. Ugyanitt megtalálhatók voltak kalapdíszek, művirágok is. (1924. évi márciusi és áprilisi számok)

Ha kiegészítőkről beszélünk, akkor természetesen az ékszerekről, órákról sem feledkezhetünk meg. Az udvarterek városában ebben is igen széles volt a választék. Klein Zsigmond órás és aranyműves ékszerészetében például olyan márkás órákat lehetett megvásárolni, mint Omega, Doxa vagy Enigma. (Székely Újság, 1924. március 30.) Politzer Rudolf ékszerész a legnemesebb alapanyagokat mindig Budapestről szerezte be. Ezen információkat alapul véve bizton állíthatjuk, hogy a kézdivásárhelyi ékszerészetek felvették a versenyt bármely nagyvárosi társukkal a 20. század hajnalán.

Borcsa Imola, Petriceanu András,

a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum XII. osztályos tanulói

Részletek a Tudományos Diákkörök Erdélyi Konferenciáján (TUDEK) 2008. november 21—23-án Marosvásárhelyt bemutatott és díjazott dolgozatból. Irányító tanár: Nagy-Babos Edit.