A kender termesztéséről néhai özv. Ábrahám Jánosné Falka Gizella mesélt 2020-ban. Gizike néni gyermek- és ifjúkorát Sepsimagyaróson élte le, visszaemlékezései sok szép történettel segítettek ezen írás összeállításában. Ő is – mint azokban az időkben sokan – szép nagy családban látta meg a napvilágot, heten voltak testvérek. Sajnos az orvoshiány és a gyermekbetegségek miatt csak négyen érték meg a felnőttkort, a többit elvitte a tüdőgyulladás, skarlát, vesegyulladás, hólyagos himlő stb. Gizi néni nagyapja, néhai Falka Mihály hosszú ideig volt a falucska református lelkésze, hiszen akkoriban évekig, évtizedekig szolgáltak a lelkészek abban a gyülekezetben, ahová kihelyezték őket. Valamikor Sepsimagyaróson 450–500 ember is lakott, de aztán a két nagy háború s a kommunizmus elintézte ezt a falut is, akárcsak sok másikat az országban. (A Ceaușescu-féle faluromboló politikában benne volt Magyarós eltüntetése is.)

Beszélgetésünk során Gizike néni elmesélte a kendertermesztés mikéntjét, annak nehézségeit, de a szépségét is, hiszen ez is közösségi munka volt, ami egy kicsiny falucska népét még jobban összetartotta; egymást segítve élték a mindennapok apró örömeit, a nehézségek pedig könnyebbnek tűntek, ha együtt kellett azokat leküzdeni. Ha a mai Magyarósra kimegyünk és szétnézünk, a szívünk elszomorodik, mert nagyon sok az elhanyagolt udvar, a düledező ház, amelyeknek valamikor szép, szorgalmas emberek voltak a lakói, akik a sárga, agyagos magyarósi földből is ki tudták venni az őket eltartó termést, tudtak állatokat nevelni – a cséplőgépet hat ökörrel húzatták a cséplés idején! A kicsiny falunak volt zenekara, kultúrotthona, állandó lelkésze, tanítója, jegyzője, és egyike volt azoknak a rendtartó székely falvaknak, amelyről Imreh István és Egyed Ákos történészek oly sokat írtak. 

A szép vászon a jó háziasszony névjegye volt

Valamikor minden székely faluban termelték a kendert, hiszen a jó háziasszony névjegye volt a szép vászon. Rossz, hanyag háziasszonynak számított az, aki a háza népét nem tudta felruházni. Mára változott ez a szemlélet, az üzleti áru kiszorította a házi vásznat.

A kendert általában kis területen termelték, de jó minőségű, alaposan előkészített földet igényelt. A kendermagot a gabonával egy időben, kézzel vetették, egy ár bevetésére megközelítőleg egy kupa (1 liter) magot szántak: ha sűrűn vetettek, akkor puha szárú lett a kender, ha pedig gyéren, akkor a vastagabb szárakból keményebb rostot nyertek. A kikelést követően a gondosabb gazdák még tyúktrágyát is tettek a növényre, hogy kövérebb legyen. A földbe került mag 12–14 hét alatt érett meg a betakarításra. 

Kétféle kender volt: virágos és magos. A betakarítás módja a nyövés volt, azaz a kendert gyökerestül, kézzel kiszaggatták a földből. Ezt a munkát a nők végezték, de a férfiak is segítettek megbütülni, azaz levágni a gyökereit. A virágos kendert nyölték ki hamarabb, a magos kender adta a magot a következő évre. A kender akkor volt megérve, amikor a virágja száradni kezdett. Vigyázni kellett a magos kenderrel, hogy a magja ne hulljon ki a földre s ne törjön össze.  Nyövés után kicsi markocskákat kötöttek, majd hulláskenderrel összekötözték, akár a búzakévét. Egy kévébe 26 fej kendert kötöttek. A magkendert kicsépelték, a virágos kendert pedig vitték az áztatóba – a rétyi tavakba vagy a szentiványi malomárokhoz. Három hetet kellett áznia a kendernek, de akkor is volt vele dolog, mert többször megnézték, hogy van-e elég víz rajta, ázik-e rendesen. A férfiak a vízben gödröket csináltak, hogy ott biztonságosan álljon. Három hét után, ott a vízen kimosták, majd szekereken hazahozták, s közben csepegett a víz belőle. Onnan tudták meg, hogy jól ki van ázva, hogy eltörték a kenderszálat, és a hárs vagy pozdorja, amit lefejtettek, különvált. A kenderszálnak a külső része volt használtabb, a pozdorját elégették. Ének is van erről: 

Sűrűn vetem a kenderem, ritkán termett rajta, 
nem kell nékem a kender, csak a pozdorjája. 
Pozdorjából tüzet rakok, megmelegszem nála, 
a szeretőm gyolcsgatyáját megszárítom nála. 
Hess légy, ne szállj rám, beteg vagyok én, 
adj egy csókot édes rózsám, meggyógyulok én. 
Adtam s adok is csókot a legénynek, 
mert jól tudom magamról, jól esik szegénynek. 

A kiáztatott kendert felállították száradni a kerítés mellé. A neheze csak ezután jött. Szárítás után jött a törés, ennek volt eszköze a tiló. Erre csak szeptemberben került sor, de az időjárást kellett figyelni: csak szép, napsütéses időben csinálták. Ez nagyon nehéz munka volt, mert ezzel finomították a kendert. A pozdorja kihullott, a tilolás után a kendernek csak negyede maradt. A megtilolt kendert megszárították, azután kifésülték, ezt léhelésnek hívják. A szárított, megtilolt és megvonagolt kendert kézzel addig ütötték a léhelbe, amíg csak finom, vékony szálak maradtak. Ezekből ötöt külön-külön összesodortak – ezt nevezték egy lát kendernek – és az így kapott kenderszálakat osztályozták minőség szerint. A finom kenderből kiléhelt legjobb minőségű anyag neve az ún. első szála, a durvább volt a csepű. A kendert fonásig az ereszben rudakon felkötve tárolták, nehogy az egér belejárjon. Annyi lábat kötöttek össze, hogy nagyjából egy kilogramm legyen egy helyen. Ez a munka hosszas volt, hetekig elhúzódott, mert közben zajlott az aratás, sarjúkaszálás is. 

A guzsalyos: munka  és szórakozás egyben

A kender feldolgozására csak télen került sor. Addig a fonásra teljesen előkészített szöszt összekötve elrakták, és csak a mezőgazdasági munkák befejezése után vették elé. A fonásra az őszi munkák után, a disznóhizlalás idején került sor. A finomabb kenderszálakat fonókeréken fonták, matringba szedték, fehérítették, majd felgombolyították. Így készült a szőhető alapanyag.

A fonás októbertől februárig tartott. A fonás régen a fonóban történt, egy-egy háznál összegyűltek a lányok, asszonyok, sőt, még a tízéves leánykák is. Magukkal vitték a guzsalyt, az orsót a fonnivalóval. A lányok a férjhezmenetelig elkészítették a stafírungot; a bútor mellett vittek férjhez ágyterítőt, alsólepedőt, derékaljat, törülközőt, abroszt, konyharuhát, szakajtóruhát és nagyon sok zsákot. A zsák színe is jelentést hordozott: nagyanyám a piros csíkosban tartotta a búzát, a sárga csíkosban a rozsot. Szépen tudott szőni a régiek közül Gáll Vilmika néni, aki Tőkésékkel szomszéd s a férje szabó volt valamikor. Ő az édesanyjától, Juliska nénitől tanulta meg a szövést, mert az egy rendkívül precíz és igényes női munka, főleg a fonal felvetése igényel szaktudást: aki nem érti, jobb, ha neki sem fog. Sokan késő este, még éjjel is szőttek, mert csendben, egyedül pontosabb munka folyt. Szőttek sima csíkost, hengerest, színire járót stb. Ide kellett segítség is, mert egy-egy cső hamar lefogyott: a szövő mellett egy leánygyermek csövelt. Az az asszony, aki nagy szakértője volt a szövésnek, egy-egy este 2–3 sing vásznat is leszőtt.

Minden este fontak, vasárnap és legényváró nap kivételével. A fonóba jártak a legények is, tehát az ismerkedésnek is megvolt a helye. A férfiak általában később jöttek, mert az állatokat el kellett látni. A fonóban tréfálkoztak, mókáztak, játszottak, ijesztő történeteket meséltek, nótáztak, sőt, még táncoltak is. Néha beült egy-egy öregember is, aki katonaságban szerzett élményeit osztotta meg, vagy régi történeteket mesélt.

Amikor vége volt a fonóba járásnak – amit Magyaróson guzsalyosnak hívtak –, egy kis ünnepséget is tartottak. Az asszonyok főztek törökbúzát, búzát, még répasört is. A legfinomabb a főtt búza volt cukorral – mesélte adatközlőm, aki sajnos nem érhette meg emlékeinek megjelenését, mert nemrégiben elhunyt. Ezért is kell még felkeresni és megszólaltatni azokat, akik még tudnak és szívesen is mesélnek a múltról. Mesélnek és érezzük, hogy ők még tisztelték a természetet, az öregeket. Tudták, hogy csak kölcsönbe kaptuk ezt a világot, és azt is, hogy utánuk még sokan jönnek. Jönnek az új nemzedékek, mert ez a törvénye a világnak.

Ambrus Anna, Uzon