László Zsuzsa
Sok hibát követtem el életemben, akaratomon kívül sokszor bántottam is embereket. Hogy nem szándékosan, az nem mentség. Aztán több mindent elmulasztottam megtenni vagy kimondani. Máskor épp ellenkezőleg, megtettem, kimondtam azt, amit nem kellett volna. Vagy egyszerűen csak eltökéletlenkedtem dolgokat, helyzeteket, lehetőségeket, és sorolhatnám még, de minek?
Ezeken már nem lehet változtatni, ami elmúlt, abból nem tudok semmit helyrehozni. Nem is siránkozom, elfogadtam eddigi életem tökéletlenségeit, megtanultam együtt élni velük, és lassan magammal is. Na, hogy ne hazudjak, a magammal való békés együttélést még napi szinten gyakorlom. Ami nem mindig könnyű feladat, de legalább nem unalmas. Egyszóval: igen messze állok a tökélytől. Így hát, minden valószínűség szerint, szülőként sem nekem kell majd aranyszobrot állítani. De – talán – valamit mégsem rontottam el menthetetlenül. Mármint szülőként, legalábbis. Hogy mit tettem, mit nem az évek során, mikor tévedtem mellékútra anyaként … hát, ki a megmondhatója? De egy biztos, ha bárkinek eszébe jut azt a (mondjuk ki:) közhelyes kérdést feltenni, hogy mi nyújtotta életem legfontosabb, igazi értelmét, gondolkodás nélkül válaszolok. Ugyanolyan (ha úgy tetszik) közhelyesen: a gyermekeim. Persze, volt egyéb is, és még olyan helyzetek, pillanatok is adódtak, amikor a gyermekeim háttérbe kerültek. Hazudnék, ha az ellenkezőjét állítanám. Szóval, az aranyszobortól igen messze állok. Mégis… A jó ideje messze élő felnőtt lányom tizennégy órát utazik csak azért, hogy meglepjen anyák napján. A „kicsivel” már hetek óta beszélik, hogy majd ő fog ébreszteni az ominózus napon. És megtörténik. Feláldoz pár napot a nyári szabadságából csak azért, hogy anyák napján reggel benyisson a szobámba, amikor én még zombi állapotomban nem hiszek a szememnek. És a születésnapomra is marad. Inkább majd nyáron kevesebbet sütteti magát a tengerparton. A „kicsi” meg büszke, hogy milyen vagányul részt vett a nagy meglepi megszervezésében. És az csak hab a tortán, hogy hasonló meglepetést nem először dobnak össze nekem, nagy titokban, karöltve. Máskor sportot űznek az egymás froclizásából, úgy veszekednek, mint két hatéves, de ilyenkor teljes az egyetértés. Aztán folytatják a meccset, olykor igen hangosan, akkor is, ha fele csak játék. Ha minden terv szerint megy, nemsokára a „kicsi” is máshol fog élni. És teljesen rendben van így. De biztos lesz még hangos a ház a veszekedéseiktől, és majd minden egyébtől… Ha csak egyre rövidebb időre is. Mert igazából akkor kerek az én tökéletlen életem, amikor körülöttem vannak. Hát ennyi…
