1816-ban alakult meg Washingtonban az American Colonization Society, amely a Délről szökött rabszolgáknak nyújtott anyagi támogatást, hogy azok őseik földjén kezdhessenek új életet. Az adományozókat a legkülönfélébb indokok vezették: voltak köztük emberbarátok, de olyanok is, akik minél messzebbre küldendő gazdasági vetélytársat vagy társadalmi gyúanyagot láttak bennük, sőt, még déli ültetvényesek is, akik a fajkeveredést akarták megakadályozni. A társaság 1821-ben egy amerikai hadihajó hathatós rábeszélésének köszönhetően Északnyugat-Afrikában, a Borsparton egy 50 kilométer hosszú partszakaszt szerzett 300 dollár értékű rum és fegyver ellenében. Ezt Libériának, a szabadok földjének, az első települést (a későbbi fovárost) pedig Monroe elnök tiszteletére Monroviának nevezték el. Az úttörőknek számtalan nehézséggel kellett szembenézniük, bennszülött támadások, elviselhetetlen éghajlat és betegségek tizedelték őket, így felük sem maradt életben. Az egyre nagyobb számban érkező telepesek kitartottak, s az amerikai mintát követték nem csak házaik építésében, hanem társadalmi berendezkedésük kialakításában is, angolul beszéltek, és megpróbálták ,,civilizálni" a helyi törzseket. A kolóniákat több veszély fenyegette: a britek szemet vetettek a területre, ráadásul az addig anyagi támogatást nyújtó amerikai szervezet csőd közeli helyzetbe került.

Ezek után kiáltotta ki 1847. július 26-án Joseph Jenkins Roberts, a gyarmat első fekete kormányzója a függetlenséget. Az új köztársaságot, amelynek alkotmánya és címere is amerikai mintára készült, 1848-ban Nagy-Britannia, majd hamarosan az összes európai nagyhatalom elismerte, Libéria ezzel Afrika második szuverén állama lett az Etióp Császárság után. (Washington a déli államok érzékenysége miatt csak 1862-ben, a polgárháború kitörése után ismerte el Libériát, az ország végleges határait pedig csak 1892-ben húzták meg.)

Az új állammal nem született új nemzet: Libéria további történetét a ,,bennszülött" és az ,,amerikai" feketék közti kölcsönös bizalmatlanság és ellenségeskedés jellemezte. A vezetést sikeresen tartotta kezében a pár tízezernyi amerikai származású telepes, aki a többi polgárt civilizálatlannak és alsóbbrendűnek tekintette. A belső ellentéteket súlyosbította a gyarmatosító hatalmak fenyegető közelsége és az állandó pénzügyi válság. A teljesen eladósodott ország a 20. században már arra kényszerült, hogy területekkel fizessen a kölcsönökért. 1931-ben a Népszövetség rabszolgamunka támogatása miatt indított vizsgálatot Libéria ellen. A második világháború idején a libériai gumi felértékelődött, ezért az Egyesült Államok védelmi szerződést kötött Monroviával, és jelentős infrastrukturális beruházásokat finanszírozott. A viszonylagos nyugalomnak és az amerikai származású elit uralmának 1980-ban Samuel Doe államcsínye vetett véget. A törzsőrmesterből lett generálist 1989-ben saját hadserege buktatta meg és végezte ki, a lázadás 1990-től az egész országot pusztulásba döntő, különösen brutális polgárháborúba torkollott. A harcok során 200 000 embert öltek meg, a külvilágot a gyermekkatonák bevetése és a rutinszerűen alkalmazott végtagcsonkítások rázták meg a legjobban. A vérengzések legfőbb felelősének tartott Charles Taylor exelnök nemzetközi törvényszék előtt felel tetteiért.

A minden szempontból elnyomorodott ország egy vonatkozásban mégis első: 2005-ben itt választották meg Afrika első női elnökét Ellen Johnson-Sirleaf személyében.