Mindeközben Bukarestben a kormánypalota, az elnöki hivatal és a pártok székházai körül igen nagy a sürgés-forgás, de nem arról folynak a tanácskozások, hogy miként lehetne megoldani a pedagógusok követeléseit, hogyan lehetne megoldást találni a szégyenteljesen keveset kereső kezdő tanárok fizetésének emelésére – a kormányzók éppen tisztségeket, pénzt, funkciókat osztogatnak. Arról folyik a vita, milyen felállásban folytatják majd a kormányzást, kinek milyen minisztérium, hány tisztség, mennyi pénz, mekkora hatalom jut.

A felelősséget hárító Klaus Iohannis, a miniszterelnöki széktől oly nehezen megváló Nicolae Ciucă, a hataloméhes Marcel Ciolacu piszkos játszmáival tökéletesen rászolgál arra a román társadalomban egyre inkább eluralkodó közutálatra, amely a jelenlegi politikai osztályt célozza. (Kelemen Hunor azért nem sorolható ide, mert egyrészt a mostani koalíciós alkudozásnak az RMDSZ inkább megszenvedője, semmiképp sem kezdeményezője, másrészt magyar szervezetről lévén szó, annak vezetője bármit tenne, a román társadalom egy jelentős része így is, úgy is gyanakodva vagy éppen ellenségesen tekint rá.)

Mindeközben az az egészen furcsa, az elmúlt húsz évben jóformán precedens nélküli helyzet körvonalazódik, hogy a szakszervezetek éppen akkor készülnek országos tiltakozó akciókra, amikor a Szociáldemokrata Párt nem csupán hatalmon van, de néhány nap múlva a kormányzati vetésforgó alkalmazásával a miniszterelnöki székben is szociáldemokrata politikus, vélhetően Marcel Ciolacu ül majd. Cristian Pantazi a G4Media portálon közzétett elemezésében hívta fel a figyelmet erre a mindenképpen szokatlan konstellációra, a szakszervezetek ugyanis hagyományosan a PSD-hez közel álló struktúrák. Nem véletlen, hogy az elmúlt két évtizedben igazán nagy tiltakozó megmozdulások, sztrájkok, tüntetések akkor robbantak ki, amikor jobboldali kormányok vezették az országot.

Mint minden válsághelyzet, ez is egyszerre lehet veszély és esély a leendő miniszterelnök számára, hiszen ha jól kezeli a krízist, akkor learathatja majd a babérokat, és akár a jövő évi elnökválasztás esélyesévé is ő léphet elő – ha viszont képtelen lesz gyors megoldást találni, azzal nem csupán államelnöki ambícióinak inthet búcsút, de azzal is szembesülnie kellhet, hogy pártja kíméletlenül feláldozza majd. Mindenesetre, ha a gazdasági kilátásokat, a költségvetés jelenlegi állapotát, a továbbra is igen magas inflációt nézzük, Marcel Ciolacunak alighanem valamiféle varázspálcára lesz szüksége, hogy a helyzetre megoldást találjon.

Borítókép: Facebook / Marcel Ciolacu