Költő, író, drámaíró, műfordító, kritikus, szerkesztő, aki gyakorlatilag az összes fontos, magyar vonatkozású irodalmi (és nem csak) díjat megkapta, beleértve a Kossuth-díjat is (harmincnál is több elismerést kapott). Parti Nagy Lajos – minden túlzás nélkül – megreformálta a magyar irodalmat, annak nyelvezetét, mondanivalóját. Hatása több generációs, nem egy alkotó mondta, hogy munkásságára óriási hatással volt (irodalomkritikusokat ne is említsünk, ha Parti nem lenne, jóval kevesebben lennének; mintegy 300 kritika, tanulmány foglalkozik vele – eddig).

Szekszárd szülötte (1953) már 1971-ben közölt lírát, első verseskötetével, az Angyalstoppal 1982-ben jelentkezett, a Magvető Kiadó gondozásában, ami azokban az időkben már önmagában elismerésnek számított. 1986-tól szabadfoglalkozású, ez szintén merész „húzás” a kommunista Magyarországon, az azt követő bolondériában még inkább. Egyre-másra jelennek meg nagy hatású munkái. Hatását talán a 2004-ben, ötvenedik születésnapjára megjelent Mintakéve kötet igazolja a legjobban, melyben gyakorlatilag az összes fontos magyar ajkú szerző tiszteleg előtte. Munkái megjelentek német, francia, angol nyelven is.

Akkor az ember lángban áll könyékig
akkor az ember lángban áll könyékig
rettegni kezd úristen el ne múlj
s rettegni kezd hogy sért e könyörgés is
hiszen szabad vagy múlhatatlanul
akkor az ember mint újságpapír
megáll a tűzben ferdén feketén
ég az arcán az ólom mint a zsír
a napra cseppent üdvözültekén
ez a szonett is úgy fordul feléd
hogy nem egészít és nem is egészül
kerek szerelmem szép malomkerék
hol életem maroknyi lisztje készül
a rettegésem mért is értenéd
forog forog patakja hangja nélkül

Hazajöttél, a szonettek meg strandra mentek
Hát hazajöttél, hát haza, hát,
kivilágíthatnánk a kupolát,
de tegnap, tegnap leeresztett,
beállt egyszerű mennyezetnek,
nagyon nagyon fáradt vagyok ma,
verset szöszöltem fogvacogva,
kabátom sem, pokrócom sem plakát,
ki semmi se dobol, csak a vers, csak a vers,
ha ráfigyelsz, ha nagyon ráfigyelsz,
hát hazajöttél, hát haza, hát
láthattad szonettek fürdőző csapatát,
mind strandra ment, én csak tudom,
elbabráltam fürdősapkáikon,
míg málé ottavák és méla tercinák
csak rágcsálták a főtt kukoricát,
láthattad őket, tőlem mentek el,
azt fütyörészték, hogy rímelni kell,
bár úgy csörtettek, mint a csorda,
mindent össze enjambement-ozva,
nézz csak körül, nézd, csupa kuszaság
az asztalom, papírom (s a világ?)
hát hazajöttél, hát haza, hát,
kicsomagolsz húsz deka hideg vacsorát,
alágyújtasz a tegnapi teának,
a plafon szépen visszapúposodik kupolának,
és a csúcsában kerek égre lelsz,
ha ráfigyelsz, ha nagyon ráfigyelsz.

Na szép
Az ember egyre jobban lemenne önmagába,
na szép, ez igazán na szép,
ott belül egyre jobban Vajdajános,
nagyon hideg nyirokba lóg a lába,
s az arca nagyon szanaszét.

Ott belül roppant kicsikék az összes angyal,
szárnyuk helyén üres lapát,
ha mehet is, csak úgy megy önmagához,
mint a pincébe szénért menne Freuddal,
s egymás kezét szorítanák.