A legenda

A széles körben elterjedt eredetlegendában tömören arról van szó, hogy 1567-ben János Zsigmond, Erdély fejedelme unitárius hitre szándékozott téríteni Csík, Gyergyó és Kászon széket is. A hittérítőket a nép kicsúfolta és elűzte. Erre a fejedelem elhatározta, hogy a vidék hithű katolikus lakosságát erőszakkal téríti át Dávid Ferenc hitére. Ekkor lépett színre István gyergyóalfalvi pap, aki arra buzdította a népet, hogy vonuljon Csíksomlyóra a Boldogságos Szűzanyához, és készüljön fel egy esetleges ütközetre a fejedelem hadaival. A pap felhívásának óriási hatása volt, s a gyergyóvidéki és csíki falvak lakossága Csíksomlyóra vonult. Itt szereztek tudomást arról, hogy a fejedelem hada már útban van Csík felé. Ekkor a férfiak hadrendbe sorakozva elindultak a Hargita-hegység Tolvajos-tetői átjárója felé, és az ún. Lónyugtató helyen megütköztek az ellenséggel, szétverték és megfutamították János Zsigmond hadát, majd utána diadalmasan vonultak vissza Csíksomlyóra, ahol hálát adtak a Szűzanyának a segítségért, hogy meg tudták védeni őseik szent hitét. Ettől az évtől kezdve a székely katolikusok keresztaljákba szerveződve minden pünkösdszombaton Csíksomlyóra vonultak – szól a legenda.

Cáfolat

A legteljesebben Mohay Tamás, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem etnológia és szociológia szakos professzora cáfolta az eredetlegenda valóságtartalmát. Az alábbiakban a Keresztény Magvetőben 2005-ben megjelent Egy ünnep alapjai: a csíksomlyói pünkösdi búcsú új megvilágításban című tanulmányából közlünk részleteket.

„Az első szöveg, amely ezt az eseményt hírül adja mai ismereteink szerint 1780-ból való, attól kezdve azonban igen gyorsan feltűnik számos különböző helyen. Ezt megelőzően nem tudunk olyan, akár egykorú, akár későbbi szövegről, amely elbeszélné a hargitai csatát, vagy ismert történeti tényként utalna rá. (…)

Az, hogy az első forrás jó kétszáz évvel az említett esemény után kelt, indokolttá teszi, hogy rákérdezzünk e történet valódiságára, s kételyeink megalapozottsága esetén az egész narratívát egy másik értelmezési keretbe kell helyezni. (…)

Senkinek sem sikerült eddig olyan történeti forrást találnia, amely János Zsigmond ellen 1567-ben győztes katolikus csíki székelyekről szólna. Továbbá nem ismerek olyan szöveget, amely az 1567 és az 1780 közötti kétszáz évben akár csak utalásszerűen megemlítene hasonlót a csíksomlyói búcsúval kapcsolatban. Pedig a 17. és a 18. században szép számmal születtek publikált vagy kéziratos munkák, amelyek az erdélyi ferencesekkel, a rendházak történetével foglalkoztak. Közülük a legjelentősebbnek Kájoni János munkája számít 1684-ből. A Liber Nigra vagy Fekete könyv az erdélyi ferences kusztódia történetét írja le részletesen, alaposan. Külön fejezet szól a rendházakról, köztük az egyik legjelentősebbről, Csíksomlyóról. Kájoni, aki maga évekig élt Somlyón, orgonát épített, könyveket írt és könyvnyomdát létesített – tehát semmi okunk sincs feltételezni, hogy ne ismerte volna múltját –, Somlyóval kapcsolatban egyetlen szóval sem említi ezt a történetet. Kéziratának végén egy néhány évtizeddel későbbi, 1722-ből származó feljegyzés hírt ad ugyan a pünkösdi búcsújárásról, de az is az emlékünnepre való utalás nélkül. (…)

Egy későbbi ferences tartományfőnök, Györffi Pál 1729-ben jelentette meg rendtörténeti könyvét Rómában. Somlyóról hosszan ír, és az egész ismertetésben nincs szó az unitárius fejedelem elleni felvonulásról vagy csatáról. Szó van viszont a tatárok 1694 februári betörése elleni védekezésről, amit Nizet Ferenc vezetett – nagyon hasonló módon, mint ahogy a másfél száz évvel korábbra tett hargitai csata utóbb megjelenik. Nem szerepel az eredettörténet Nedeczky László Mária-kegyhelyeket bemutató könyvének Somlyóról szóló fejezetében sem. Györffihez hasonlóan itt is megjelenik a tatárok betörése, mégpedig nemcsak az 1694-es, hanem az 1661-es is, valamint annak értékelése, hogy „a csíki székelyek nem tértek rá a romlás útjára”, vagyis nem adták fel katolikus hitüket. (…)

Értelmezés

Mindennek tekintetbevételével, okkal mondhatjuk, hogy az eredettörténet egészében mondaszerű, és nem a történeti tények körébe tartozik. Ilyenformán felmerül a kérdés: miként és milyen módon jött létre a hargitai csatáról szóló elbeszélés, milyen motiváció állhat ennek hátterében.

A hagyományalkotás során kulcsszereplőnek látszik id. Cserey Farkas, akinek személyéhez kötődik az 1780-as első csataleírás, továbbá kulcsfontosságúnak az az 1780-nal kezdődő évtized, amely politikai, egyházi tekintetben sok, újdonságnak számító fejleményt hozott Erdély, a szűkebb csíki terület, valamint a somlyói ferencesek életében. (…)

Minden jel arra mutat, hogy itt egy olyan történettel van dolgunk, amelyet egy hitbuzgó katolikus, ájtatos, a Mária-tiszteletben élenjáró székelyföldi nemesember vetített vissza a múltba. Létrehozásában az 1770–80-as években alighanem együttműködhetett a csíki ferencesek közössége és az ott pártfogóként, anyagi támogatóként fellépő, lelki megújulást kereső nemesek rétege. (…)

A Csereynek tulajdonított kézirat abban az időben keletkezett, amikor az erdélyi püspökök sora vizsgálódott a csíksomlyói kegyszobor csodatételeit illetően, és sorjáztak a történetek; ezek tanúvallomásokon, feljegyzéseken alapultak. Összegzésük 1798-ban kelt, ezt követően mondta ki körlevélben az erdélyi püspök, hogy a csíksomlyói Mária-szobor csodatevő erejű. (…)

Ugyancsak 1780 őszén került trónra II. József, s talán nem túlzás, ha az ő uralkodását egy forrongó új korszak kezdetének tartjuk Erdélyben, amikor sokféle elégedetlenség, ellenkezés és bizonytalanság keletkezett. »Olyan idők jártak akkor, hogy az egész erdélyi társadalom a régi rend összeomlásának hangulatában élt – a főuraktól kezdve le a legszegényebb zsellérekig« – írja Jakó Zsigmond. Az uralkodó azzal, hogy nem esküdött föl a magyar alkotmányra és nem koronáztatta meg magát, jelét adta annak, hogy kevésbé fogja tiszteletben tartani országai törvényeit, mint anyja, Mária Terézia. Az 1781-es Türelmi rendelet sok katolikus vidéken okozhatott bizonytalanságot és élezhette ki (újra) a felekezeti ellentéteket katolikusok és protestánsok között. Nem lenne meglepő, ha ezen ellentétek legendás győzelem képében vetültek volna vissza a múltba. (…)

Egy olyan történelmi folyamat látszik kibontakozni a somlyói búcsú eredetével kapcsolatban, amely a 17. század végén indulhatott meg, amikor a korábban szinte elnéptelenedett, ám a 17. században újra megerősödött és sokféle adománynak köszönhetően kiépült csíksomlyói ferences kolostor újra magára talált, és a környék népe (a teljes lakosság!) számára vallási és kulturális központtá válhatott. A fellendülőben levő iskola, a ferences élet kivirágzása, a Habsburg birodalmi keretek között végbemenő konszolidáció és a katolikus vallási intézményrendszer újjáépülése mind hozzásegítették a rendházat ahhoz, hogy a csodatevő Mária-szobor körül széles vonzáskörrel rendelkező kegyhely jöhessen létre.”

Összegzés

Mivel a csíksomlyói pünkösdi búcsú eredetmítosza először csak a 18. század végén bukkan fel a rendelkezésre álló forrásokban, vagyis az 1567-es ún. nagyerdei csatának a korabeli dokumentumokban nincs nyoma, következésképpen a búcsú általánosan ismert eredettörténete nem egyéb, mint katolikus egyházi értelmiségiek által irányított tudatos mítoszképzés, „szerkesztett hagyomány” vagy „hagyományalkotás” – összegez Mohay Tamás, majd hozzáteszi:

„Csíksomlyó titka ilyenformán talán kevésbé látszik a távoli régmúltban gyökerezni; ám az a háromszáz év, amelyről majdnem bizonyosan állítható a pünkösdi búcsújárás megléte, kiformálódása, meg-megszakadó, újra és újraéledő folytonossága, éppen elég sok ahhoz, hogy mindenfajta »dekonstrukciós« szándék nélkül továbbra is kutassuk, értelmezzük, elemezzük, és hogy tisztelettel álljunk meg azok előtt, akik ennek a folytonosságnak generációkon át éltetői, fenntartói, továbbadói voltak.”