Tizenöt esztendőn keresztül elszántan és vicsorogva szidta egymást a szocdemek és az úgynevezett ,,demokraták" tábora, s most mégis közös kormányzásra vállalkoztak, így hát — minden kölcsönös utálat ellenére, amire elég nehéz magyarázatot találni! — egy ágyban kell hálniuk, egy kezet kell csókolgatniuk. Hogy meddig tart ez, azt majd meglátjuk, de élünk a gyanúperrel, hogy ez a természetellenes természetes frigy csak bontóperrel fog végződni. Előbb vagy utóbb.
Emil Boc kormánya elég rossz csillagzat alatt kezdte meg ,,működését", mely egyelőre annyiból áll, hogy szembesülniük kell felelőtlen választási ígérgetéseikkel és az általuk kikényszerített, át nem gondolt törvények kihatásaival. Amilyen a pedagógusok bérének ötvenszázalékos emelése, a nyugdíjak értékének szinten tartása, ami tízszázaléknyi ponterősségi emelést jelentene, hogy legalább az infláció szintje közelében tarthassák a járandóságokat. Úgy tűnik, egyikre sincs pénz, s rögvest el is kezdtek jajveszékelni Boc mester miniszterei, hogy a Tăriceanu-kabinet kifosztott államkincstárat hagyott rájuk, ami nyilvánvalóan szemenszedett hazugság. Az önmaguk által felállított hataloméhes csapdába léptek. Nehéz szabadulniuk, s a legnehezebb helyzetben most Marian Sârbu munkaügyi miniszter, Ecaterina Andronescu oktatási tárcavezető, meg az új fizimiskának számító Pogea nevű pénzügyér van, mert nekik kell magyarázatokat és kifogásokat keresgélni. S persze, Emil Bocnak, de ő a Cotroceni-palotából kapja az éceszeket és az utasításokat, saját ötletei nem is nagyon lévén. Ezért mondom, hogy kétfejű, de végső soron teljesen fejetlen ez a kormány. S ez a kétfejű fejetlenség kettő—nullás előnyt jelent demokrata-liberáliséknak a szocdemek nagy szomorúságára és az ország nyilvánvaló kárára.
A Boc-kabinet eddigi ,,legragyogóbb" teljesítménye az a sürgősségi kormányrendelet, mely megtiltaná bizonyos nyugdíjas kategóriáknak, hogy egyszerre húzzanak nyugdíjat és a költségvetésből származó fizetéseket. Hogy ezt a rendeletet teljesen másnaposan, az ünnepek utáni kialvatlanság kényszeredett buzgóságában hozta a kormány, az rögtön kiderült a tiltakozások özönéből, mert az intézkedés száműzné a legjobb és legtapasztaltabb egyetemi tanárokat, orvosokat, a legnevesebb színészeket, a ma még aligha nélkülözhető ügyészeket és törvénybírákat. Az egész rendelet úgy marhaság, ahogy van. Emil Boc ugyan feszedezik, s megfogadja, hogy az ,,ordonancának" egy vesszőjét sem fogják megváltoztatni, de nem is alkalmazzák...
Hát ilyen ez a dicsőséges kormány, mely egy tőről fogantatott valamikor, de két kaccsá ágazott időközben, s egyik hajtása sem tűnik túl termékenynek. Egy dolgot leszámítva: a posztok elosztásában ugyancsak járatosak és szorgalmasak, s most éppen azzal vannak elfoglalva, ki melyik megyébe nevezze ki saját helytartóját, azaz prefektusát. Valaki igazi hívét és pártbéli kebelbarátját. Pedig a törvényes rendelkezések kimondanák, hogy a prefektusi tisztség nem pártfüggő, de ez is csak olyan írott malaszt, amit hiszékeny embereknek találtak ki.
