A budapesti Katona József Színház, a FÜGE, a MASZK Egyesület (Szeged) és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésében készült Egy őrült naplója című előadást már láthattuk a Reflex fesztiválon, a 2018-as negyedik kiadáson. Ilyen szempontból is rendhagyónak számít a Reflex5, mely bátran felvállalta, hogy egy korábban már látott, nagy szakmai és közönségsikert megért produkciót újra meghív, ezzel ismét örömet szerezve a sepsiszentgyörgyi közönségnek.
Öt évvel ezelőtt inkább újszerűnek, meglepőnek éreztük ezt a Keresztes Tamás által bemutatott előadást, rácsodálkoztunk arra, hogyan tud ilyen gazdag és színes, humoros és megrázó produkciót felépíteni egy ember a színpadon, hogyan válik ebből a naplószerűen megírt elbeszélő szövegből teljes értékű színházi alkotás. Most azonban tudtuk már, hogy mire számíthatunk, a beavatottak fölényével szemléltük a látottakat, kerestük az esetleges hibákat, gyenge pontokat, de egyre inkább megbizonyosodtunk afelől, hogy valami egyedülállóan eredeti, minden szempontból egységes, szinte hibátlan előadás az Egy őrült naplója, mely hét éve készült, túl van már a 225. előadásán, de semmit sem veszített frissességéből, egy pillanatra sem éreztük, hogy erőt vett volna a színészen a rutin, modorosság. Elismeréssel és csodálattal figyeltük, ahogy egymásra épülnek a különböző rétegek, ahogy játékba kerül minden díszletelem és kellék, hogy az utolsó madzag sem véletlenül van a színpadon...
Ny. V. Gogol művének főszereplője, a „címzetes fogalmazó” Popriscsin egy szép napon úgy dönt, hogy a számára elviselhetetlennek látszó valóságból saját képzeletbeli világába költözik. Bodó Viktor rendező közreműködésével Keresztes Tamás magának rendezi be a színpadi játékteret, egy looper (digitális hangrögzítő) segítségével saját hangjai megsokszorozásaival és modulációival veszi körül magát. A díszletet is ő tervezte, melyet nem kulisszaként, hanem partnerként használ, olyan játékokat, történéseket találva ki ebben a térben, mely az őrület felé tartó ember tudatának félelmetes önfeltárulkozásává alakul.
A hivatalnok szobája a tervezés mestermunkája, mely képzeletbeli világba kalauzolja a nézőt. Semmi sem derékszögű, semmi sem merőleges, és minden olyan esetlennek, balgának tűnik, mintha Popriscsin megbomló elméjéből került volna a színpadra. A jelmez ugyanilyen: mocskos, foltos kabát, kopott cipő, lyukas zokni, egy ócska matrac, amelyet derékkötőként is használ... Mintha Salvador Dalí lett volna a látványtervező, a mű címe pedig: A magány és szegénység kétségbeesett kiáltása. Az elején azt gondoljuk, olyan pontosan megszerkesztett minden, hogy ha bármit elmozdítanánk, akadályozná a játékot, de a színész állandóan rendezgeti a tárgyakat, és meglepetten látjuk, hogy azoknak több rendeltetése is van. És minden véletlennek tűnő mozdulat is értelmet nyer a továbbiakban.
Keresztes Tamás játéka több, mint alakítás. A színművészet kifejezés is erőtlen hozzá. Hipnózis? Ránk néz, és olyan erővel vonz magához, hogy nem bírjuk levenni a szemünket róla… A hangja, kisugárzása, az őrület megnyilvánulásai a játékában lenyűgözőek. Miközben Popriscsin egyre inkább elveszíti élete fölött a kontrollt, a színész magabiztosan lépdel az előadás szédületes magasságában. Csodálatos, amit a hangkeverővel művel: ahogy időnként szinte észrevétlenül rögzíti a saját hangját és más hangokat, hogy azokból varázslatos hangulatokat teremtsen pillanatok alatt. Minden szöveget helyzetbe hoz, emlékeket-érzelmeket nagyít ki, világokat épít fel, miközben látszólag véletlenszerűen nyomkodja a gépezetet. Mintha időnként kinyílna lelkének ajtaja, és benne a tudattalan végtelen birodalma sejlene fel. Aztán egyre fokozódik az őrület, és lassan minden eltávozik tőle, ami emberi, míg testileg-lelkileg egészen lemeztelenedik. Nem gondoltuk volna, hogy ennyi mélységet ki lehet hozni ebből a képtelen szövegből.
Apró színházi csodák, ahogy véletlenszerűen megmozdulnak a tárgyak, arrébb csúsznak a cipők, falhoz ragadnak a kanalak, kézbe ugrik a seprű… Mintha a főhős elmezavara láttán egy kissé magunk is elveszítenénk a józan eszünket, mígnem az őrület tetőfokán az egész díszlet felborul, a padló hézagos deszkáiból börtönrácsok lesznek, az ajtóból kórházi ágy és így tovább. A hibátlan színészt és a tökéletesen átgondolt, kitalált előadást láthattuk, ahol a függönytartón lecsúszó karikákhoz hasonló banális dolgokból is színház születik.
Végtelen kreativitás és jó arányérzék alakítja a produkciót. Hangosan nevetünk a színész játékán, de minduntalan összeszorul a gyomrunk, és a végén a katarzis sem marad el. Jó és kevésbé jó produkciókat is láttunk a Reflex5 második modulján, vitáztunk egymással arról, hogy kire milyen hatással voltak vagy nem voltak egyes előadások, de minden esetben volt bennünk egy kis elemző fenntartás. Keresztes Tamás előadása végén azonban úgy éreztük magunkat, mint amikor egy hatalmas szikla ormán állva lenéz az ember a lábai alatt tátongó mélységbe. Ez az az érzés, amiért érdemes művészettel, irodalommal foglalkozni, amiért érdemes végignézni nemzetközi színházi fesztiválokat.
