Én is utólag figyeltem fel rá, olvastam, olvasom mindazt, ami magyarázatot adhat arra, ami történt. Felkavaró, és talán soha nem tudjuk meg, hogy mi, pontosabban mik vezettek oda, ahová… De ami ezzel a történettel kapcsolatban (is) mélységesen felkavaró, mi több, felháborító, az az egyik percről a másikra tömegessé duzzadt hozzáállás, véleménynyilvánítás. Nem is tudom hirtelen előkapni a fejemből azokat a jelzőket, amelyek leginkább illenek az ilyenfajta megnyilvánulásokhoz. Talán a gyomorforgató az, ami mindent magában foglal.

A (vélt) mindent tudással járó okoskodó kíméletlenséget, érzéketlenséget, az erkölcsi önfényezés, önigazolás ostobaságait, a nem magunk, inkább mások életének boncolgatásával járó kényelmet, szemfényvesztést, és sorolhatnám a végtelenségig. Maradok egyszerűen a gyomorforgatónál. Legutóbb Böjte Csaba és a körülötte kialakult igen szomorú, rossz történet szakértőjévé, mindent tudó ítészévé vált egyszerre mindenki. Most meg ez. Kik vagyunk mi, hogy ilyen hangnemben, teljes mellbevetéssel tudjuk és mondjuk ki mindenről és mindenkiről a tutit? Csípőből osztjuk az észt, mielőtt százszor átgondolnánk, átrágnánk magunkat azon, amiről dobbantás nélkül véleményt mondunk. Ha már mindenképp úgy érezzük, hogy meg kell tennünk. De mennyivel könnyebb mindenre ugrani, okoskodni, mint magunkra figyelve megpróbálni kibogozgatni saját életünk, kiismerhetetlen énünk kuszaságait! Mi más ez, mint valami ostoba, önmagunkról való figyelemelterelő hadművelet? Isten őrizz, hogy az embernek ne legyen semmiről véleménye! De egyáltalán nem biztos, hogy az abszolút igazság pont annál van, aki fennhangon a zászlójára tűzi. És mégis manapság mindenki ellentmondást nem tűrő magabiztossággal hangoztatja a maga igazát. Most Suhajda Szilárd kapcsán is.

A legnagyobb tábort azok erősítik, akik felelőtlenséggel vádolják, amiért ilyen vállalkozásra adta a fejét családapaként. Akik minden hegymászót arra intenek, hogy ha a hegyek „őrületében”, ezzel a halálközeli szenvedéllyel élnek, maradjanak magányosak. Pontosabban, maradjanak a heggyel! De hogy ezeknek az embereknek a szeretteik mikor, mit és miért vállalnak fel velük együtt, az senkit nem érdekel? Egyébként nincs is vagy nem kellene legyen senkinek hozzá semmi köze. Mi, akik „csak” a földön élünk, soha nem fogjuk megérteni azt a másfajta lelkületet, amivel ezek az emberek mindent kockáztatva „kicsit” magasabb helyekre vágyódnak, indulnak.  

„Nem mi választunk szenvedélyt, hanem a szenvedélyünk választ minket. Nekünk csak meg kell hallanunk a hívását. Kezünkben van a döntés: dönthetünk úgy, hogy nem válaszolunk a hívásra, és inkább valami csendes, biztonságos dolgot csinálunk helyette. Valamit, amit elvárnak tőlünk. Ám ha emellett döntünk, valaki másnak az életét fogjuk cipelni” – írta Székely Csaba.

Suhajda Szilárdnak legyen nyugalma csendes, családjának kívánjunk erőt és lelki békét! Magunknak pedig… kicsivel több empátiát, elfogadásra, megértésre, alapos átgondolásra való képességet, és sokkal kevesebb mindent tudó véleménynyilvánításra, mi több, ítélkezésre való késztetést! 

Borítókép: Suhajda Szilárdra emlékeztek egykori iskolájában. Fotó: MTI / Lehoczky Péter