Merthogy Parti Nagyot posztmodern költőfejedelemnek becézik, vetette fel Vincze Bence hatodik vagy hetedik kulcsszóként, ami „baromság”, hárított a költő, és magyarázta is: egyetlen, egységes irodalmi kánon nem létezik, annyi kánon van, ahány olvasó, a közoktatási rendszerben alkalmazott Petőfi – Ady – József Attila nyomvonal lehetne talán a legerősebb vonalvezető, de nem az egyetlen és nem is teljes, így hát az ember nem is válhat bátor olvasóvá, ha a kánont követi. Hogy ő maga is tananyaggá vált, azt a posztmodern könnyű taníthatóságával magyarázta, az irányzatról pedig – melyet sokan lecsengettnek tartanak – kifejtette: egy mozgalom nem úgy ér véget, mint a járdaszegély, a posztmodern meghatározta az ezredforduló művészetét, nem múlik hát el nyomtalanul.

A rombolás és újraépítés kérdésköre adta meg a lehetőséget Parti Nagynak arra, hogy írói műhelyéről beszélhessen: az író a nyelvvel dolgozik, ugyanazzal a masszával, mint Arany is dolgozott, hát változtatni akar rajta: lerombolja és újraépíti, játszik vele, hiszen az a célja, hogy minél kisebb területen minél több jelentést belevarázsoljon a szövegbe. A nyelv nem hagyja cserben az embert, az ember igen a nyelvet, ha már nem akar játszani vele. Ilyen megközelítésben a nyelvrontás, az irodalomalattiság szintén fontos témák számára, ezért született meg két alteregója is, Sárbogárdi Jolán és Dumpf Endre. És meseírásra is adta a fejét, amikor már „kicsit elegem lett ebből a dzsuvás magyar nyelvből”, mondta, bár az újraépítést ebben az esetben nem egy radikálisan más nyelv kitalálásában látta kivitelezhetőnek, csupán „ráfeküdt” a létező mesenyelvre.

Hogy most mi foglalkoztatja? „Főállásban” egy régen megkezdett, félig-meddig családtörténeti beütésű prózán dolgozik, emellé mindig akad más is.