Nagy D. István
Pár hete hangzott el az a távolról sem megnyugtató közlés a háromszéki prefekturán, miszerint a csendőrség naponta két-három medve miatti riasztásról számol be a hivatalnak a megye különböző részeiről. Ha valakinek esetleg kétsége lett volna a közlés igazságtartalmáról, netán úgy gondolta, nem érinti a kérdés, az elmúlt napokban, hetekben bőven volt ideje szembesülni a valósággal, miszerint már gyakorlatilag nincs olyan része Háromszéknek, ahol ne állna fenn annak a veszélye, hogy lakott területen, a településeken belül medvével találkozzon az ember.
Szerencsésebb esetben ezek a találkozások csak némi ijedelemmel járnak, de sajnos a helyzet távolról sem ennyire rózsás, egymást érik ugyanis a hírek a gazdaságokba betörő, háziállatokat pusztító, komoly anyagi károkat okozó medvékről. Emberi áldozatról idén még nem tudni Háromszéken, de amint a korábbi években megtapasztalhattuk, sajnos csak idő kérdése, hogy emberre is veszélyesnek bizonyuljon egy ilyen találkozás.
A településekre bejáró, nem ritkán garázdálkodó medvékről szóló, szinte naponta érkező bejelentéseket elnézve némi túlzással kijelenthető, hogy a bundások köztünk járnak, sőt, lassan velünk élnek. A gond csupán az, hogy nem egy aranyos, babusgatható házi kedvencről beszélünk, hanem egy olyan veszélyes nagyvadról, melynek rajtunk kívül nincs természetes ellensége, és amint az számtalanszor már bebizonyosodott, akadály sem igazán létezik számára. A medve szinte bárhová képes betörni, behatolni, alapos rombolást, pusztítást hagyva maga után. Az elmúlt időszak történései ugyanakkor ismételten bizonyították, hogy rég elmúltak azok az idők, amikor „csak” adott településekre merészkedett be egy-két maci, olyannyira, hogy a városokban is megszokott vendégekké válnak. A sepsiszentgyörgyiek frissen megtapasztalhatták ezt, három nap alatt kétszer riasztották medve miatt a várost, mindkét esetben a település határain belül látták a nagyvadakat.
A fentiek alapján talán nem elrugaszkodott a kérdés: meddig lehet ezt tűrni? Háborogva ugyan, de valahol elfogadtuk: együtt élnünk – nem csak mi, háromszékiek, de a többi, a medvék jelentette veszély sújtotta megye lakói – azzal, hogy az egykori felkapott, kedvenc kirándulóhelyeket vonakodva, félve kereshetjük fel, hogy villanypásztort és más védekezőeszközöket kell felszerelni ott, ahol azelőtt fel sem tevődött ezek szükségessége, hogy forgalmas országutakon is állandó veszélyt jelentenek a medvék, illetve a gazdaságok lassan sehol sincsenek biztonságban, miközben egyre várjuk, hogy a medvekérdésben egymásnak feszülő felek valahogy dűlőre jussanak. És közben találgatjuk, még mit kell lenyelni, elfogadni? Hogy településeink átjáróházakká válnak a medvék számára, hogy lassan már az otthonunkból is rettegve léphetünk csak ki, és egyre inkább azzal az érzéssel kell megbarátkoznunk, hogy tényleg Európa állatkertjévé válunk, csak éppen a kerítés rossz oldalán állunk... Ebből azért már nem kérünk.
Borítókép: Pixabay
