Amikor arra az elhatározásra jutottam, hogy az annyira befeketített „rassz” szóról a tisztázás szándékával írjak, meg is tettem, de elálltam a közléstől, mert egy közelmúltbeli esemény újból belemártotta a szót a gyűlölet mocskos vedrébe. Ám a téma nem hagy nyugodni, biológusként is közel áll ismereteimhez és érdeklődésemhez a rassz szó, és természetesen a hozzá kapcsolt rasszizmus is.
Az embertan (antropológia) használja a szót a Homo sapiens és a Homo sapiens sapiens változatára is; amúgy a Homo sapiens neanderthalensis sem alapértékeit, sem tulajdonságait tekintve nem sokban különbözik a „sapiens” alfajtól. Tehát nyomban szögezzük le, hogy a ma élő ember egységes értékekkel rendelkezik, és sem szellemi, sem más élettani különbség nem állapítható meg a különböző helyen élők között: a Földünk bármely tájékán élő emberközösségek a Homo sapiens sapiens fajhoz tartoznak. Ezek után lássuk, miért használja mégis az embertan tudománya a „rassz” elkülönítő kifejezést?
A különböző embercsoportokat hagyományos élőhelyük szerint, mindmáig jellemzően, különösen külső tulajdonságaik (azonnal rájöhetünk, hogy melyek) alapján osztályozzák és sorolják rasszokba. Ám a rasszok tekintetében nincs teljes egyetértés az embertannal foglalkozó szakemberek között sem. Lássuk tehát, melyek az úgynevezett nagyrasszok! A négy nagyrassz csoport: europid, mongoloid, negrid, veddoausztralid. Az amerikai antropológusok kilenc nagyrasszt különítenek el: kaukázoid (az európai rendszer szerint europid), indoid (europid), mongoloid, amerindoid (mongoloid), polinezoid (mongoloid), melanezoid (ausztraloid), mikronezoid (mongoloid), negroid és ausztraloid. Más rendszerek is vannak, ezek inkább az élőhelyeket tartják fontosnak, és ezt tükrözi rendszerük is. Mind az európai, mind az észak-amerikai rendszer elfogadott, és bár napjainkban keverednek e jól elkülöníthető rasszok, kialakulásuk nyomot hagyott a mai emberi létezés 30–40 ezer éves történetében (a paleolitikumtól kezdve), génállományukban és tulajdonságainkban, ezért a jellegek halványulhatnak ugyan, de nem tűnnek el.
Azok a külsődleges, valamint kulturális tulajdonságok, amelyet a kedvező vagy kedvezőtlen táji, éghajlati tényezők, az élővilág, a tenyésztett állatok, fejlett vagy fejletlen mezőgazdaság, majd később történelmi események (köztük a vándorlás) is meghatároztak, nyomot hagytak az adott körülmények között élők külső, részben belső tulajdonságuk meghatározottságán. Mivel mindezen tulajdonságok alakították ki az adott népesség szokásait, különösen a viselkedési, megélhetési, vallási hagyományokat, ez a jelenünkben végbemenő történésekkel is bizonyítható módon nehezíti az alkalmazkodást. Időben és térben közeli példával élve az európai befogadó nem túl dicséretes módon elkülöníti a betelepülők sokaságát, ami természetesen megnehezíti az amúgy sem egyszerű, többnyire sikertelen együttlétet.
A rasszizmus az az elv és gyakorlat, amely a másságot nem fogadja el egyéni vagy/és társadalmi szinten, és megnyilvánulásaiban ennek hangot ad, illetve alacsonyabb értékű embernek tekintve embertársát a más kulturális értékek és magatartás miatt, ezáltal nyílt vagy rejtett negatív diszkriminációt gyakorol (például a cigányokkal kapcsolatban). Az intézményesített rasszizmus az, amelyet esetenként törvényekkel tartanak fent: ilyen volt a hitleri nácizmus és a dél-afrikai apartheid. Napjainkban, amikor afrikai és ázsiai bevándorlók jönnek a számukra többet és jobbat biztosító európai országokba, a befogadók igen vegyes érzelmekkel, részben gyanakvással és távolságtartással viszonyulnak a betelepülőkhöz; ám ugyanígy tapasztalhatjuk azt is, hogy igyekeznek megkönnyíteni a szokatlan körülményeket nehezen magukévá tevő „más rasszbéli vendégek” beilleszkedését.
Befejezésül talán érdemes feleleveníteni, hogy az Amerikai Egyesült Államok egyik elnöke afroamerikaiként a többségi „fehér” ember szavazataival került tisztségbe.
