2014-et írtunk, ilyentájt, június vége felé lehetett, a Gábor Áron Emlékév legkiemelkedőbb eseményére készültünk: a felújított síremléken az utolsó simításokat végezték az építészek, az addig nyitott vízelvezető árokba éppen rakták bele a csöveket, hogy majd a befedett sánc parkolóként szolgálhasson, az elegyengetett terepre ürített kavicsot egy másik csapat terítette el – és ekkor elkezdtük a kopjafák „ültetését”.
Határozott sorrendje volt annak, milyen egymásutániságban kell az emlékjeleknek felállaniuk, az emlékévet rendező bizottság faragott faoszlopa az első, azt követi Bereck két emlékjellel, hiszen e végvár nem csak adta a székelységnek Gábor Áront, de az ott működő alapítvány mai napig hűen őrzi emlékét, Sepsiszentgyörgy következik a sorban, ahol elhangzott a Lészen ágyú! kijelentés, majd Bodvaj, ahol az első ágyúcsövek elkészültek, aztán Kézdivásárhely, ahol immár hadianyaggyár állott fel Gábor Áron jóvoltából, s akkor Kökös és Uzon, a vég két állomása, majd Eresztevény, a legeslegutolsó, a végső pihenő – és amikor ezeket magyaráztam akkor, 2014 júniusának vége felé ott, a helyszínen, Zoli bácsinak, aki épp soros körútját járta „régi dolgok történeti fészkében” – miként egyik legutóbbi riportjának címében meghatározta Maksa vidékét –, Zoli bácsi, aki nem csak jó mesélő, de figyelmes közönség is tud lenni, hallgatott, csak a szeme fénylett, és még azt is elfelejtette mondani, Levi, ezt fényképezd le.
Azon a kilenc év előtti június végi napon izzasztó meleg volt, Zoli bácsi, akárcsak zsenge siheder – akkor még „csak” 78 éves volt – térült-fordult az alig egy hónap múlva újra felavatandó, de ekkor még leginkább építőtelepre hasonlító emlékmű körül, és közben elkezdett mosolyogni is, csak úgy, magában, mint akinek nagyon kedvére esik valami – na, ez nem jó jel, gondoltam, mert ilyenkor bújik elő a kisördög Zoli bácsiból, ilyenkor kezd kérdezősködni, előbb naivan és ártatlanul, mint aki most hall először valamiről, aztán apránként levetkőzi a tudatlanság álorcáját, és akkor már Ő kezd beszélni, bár nem kioktató hangnemben, dehogyis, azt csak a kicsinyes emberek teszik, és Zoli bácsi soha nem volt ilyen, Ő tudását mindig mindenkinek bőkezűen osztogatja – tudását, mely annyi tudomány végtelen tárházából merítkezik, hogy annak felsorolása egyszerűen lehetetlen. De Zoli bácsi akkor, az újjászülető zarándokhely mellett nem kezdett kérdezősködni, hanem csak még szélesebbé vált mosolya, és továbbra is figyelmesen hallgatta a rögtönzött idegenvezetést, odaképzelte az akkor még foghíjas sorba az ezután felállítandó kopjafákat is, és akkor végül megszólalt, kimondta azt, amit én addig csak éreztem, de nem tudtam megfogalmazni magamban: Gábor Áron tüzérei ismét szolgálatra jelentkeztek, mondta, és ebben a megállapításban benne volt az a bölcsesség, amit csak kivételes képességű emberek birtokolnak. Olyanok, akik nem csak látnak, de egyszerre néznek vissza és pásztázzák a jövőt, olyanok, akik nem csak tudnak, de élnek is tudásukkal. Akik soha vissza nem élnek szellemi hatalmukkal.
Kilenc év alatt nem sokra, csupán hatvannyolcra gyarapodott az eresztevényi Emlékezés erdejének kopjafasora, Zoli bácsi, az örökmozgó riporter minden esztendőben visszatér oda is, miként Háromszék minden zugát bejárja évente, továbbra is fiatalosan tájékozódva a változó időben, számontartva minden régi követ és ódon harangot, számonkérve minden hiányzó fűszálat és tovaszállt madarat. S ha valamelyik útján ismét találkozna azokkal az erdővidéki bányászokkal, kik jónéhány esztendeje sörüket is félretolva csodálkoztak rá a „mérnek úrra”, hát nyugtassa meg őket újra: fungál még, 87 esztendősen is.
Mi, második családod, ahogyan egyszer nevezted ezt a kicsinyke újságcsináló közösséget, azt kívánjuk: fungálj még sokáig, Zoli bácsi.
