Újabb diplomáciai csörte borzolja a kedélyeket a magyar–ukrán viszonyban, melynek lényege, hogy Ukrajna visszaköveteli azokat a feltehetÅ‘en kettÅ‘s állampolgárságú hadifoglyokat, akiket Magyarországnak adott ki az orosz pátriárka közvetÃtésére Oroszország. Az erdélyi magyarokban ilyenkor áll meg az ütÅ‘: a kisebbségi létbÅ‘l adódó egyik legfÅ‘bb szorongásnak ebben a háborús helyzetben az egyik alapja, hogy a nagyhatalmak gátlástalanul használják fel éppen aktuális érdekeik mentén a kisebbségi helyzetükbÅ‘l fakadóan eleve kiszolgáltatott helyzetben lévÅ‘ nemzeti, nyelvi és vallási közösségek puszta létét.
A kisebbségek minden tekintetben hátrányos helyzetben vannak a többségiekhez képest, hiszen az a tény, hogy olyan államok területén élnek, melyek akármikor alkalmazni tudják velük szemben az állam monopóliumába tartozó fizikai erÅ‘szakot, békeidÅ‘ben is nagyon nagy fokú kiszolgáltatottságot jelent. Ugyanis amennyiben nincsenek világos garanciák arra nézve, hogy a kisebbség együttélését a többséggel milyen rögzÃtett szabályok mentén kell elképzelni, tehát nincsen egy világosan rögzÃtett, Ãrott törvényi keret, az illetÅ‘ ország parlamentje által ratifikált társadalmi szerzÅ‘dés erre vonatkozóan, akkor az illetÅ‘ közösség lényegében ki van szolgáltatva az aktuális hatalom jóindulatának vagy szeszélyének.
Éppen ezért a második világháború után létrehozott Európa Tanácsnak, és ezen belül az emberi jogoknak a kisebbségekre való alkalmazásában tetten érhetÅ‘ volt az a törekvés, hogy a többség-kisebbség viszonyából adódó konfliktusos helyzeteket ezen testület keretében lehessen megtárgyalni és ezekre javaslatot tenni. Ezzel párhuzamosan az emberi jogok alkalmazásának kérdése egy olyan európai alapelvvé vált, mely bizonyos mértékben enyhÃtette a kisebbségekre nehezedÅ‘ asszimilációs nyomást, ugyanis olyan alapvetÅ‘ emberi jogok létét állapÃtotta meg és ismerte el, melyek közé a nyelvi és kulturális jogokat is besorolta. Mégis volt egy olyan civilizációs minimum e tekintetben, ami minimális mértékben ugyan, de biztosÃtott valamiféle védelmet a kisebbségeknek a nemzetállamok túlkapásaival szemben.
Az ukrán háború beálltával azonban az a lassú devalválódás, ami az Európa Tanács munkájának eredményességét illeti, hirtelen nyilvánvalóvá vált. Az ukrán–orosz szembenállás kÃméletlen kegyetlenségével elÅ‘ször akkor találkoztam, amikor tagja voltam az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének, és teljesen elképedve figyeltem a diszkriminációellenes bizottságban ukránok és oroszok késhegyig menÅ‘ vitáját a krÃmi tatárok ügyében, miközben a krÃmi tatár képviselÅ‘ nagyrészt csendben ült, mert mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a vita tárgyát nem a krÃmi tatárok nagyon is létezÅ‘ diszkriminációjának ügye képezi, hanem mindössze egy ürügy volt az Å‘ ügyük is az ukrán–orosz hatalmi harcok sűrűjében. A krÃmi tatárok tragikus példája az Európa Tanácsban iskolapéldája lehetne annak, hogy két egymással acsarkodó állami entitás miként használ fel egy kisebbséget arra, hogy saját céljait érvényesÃtse.
A tatárokat lényegében azóta nyomják el kegyetlenül a keleti szlávok, amióta Nagy Katalin uralkodása alatt a KrÃm Oroszország része lett. De valahogy mégis az Európa Tanácsban akkor kezdett figyelmet kapni a tatárok ügye, amikor az ukránok úgy érezték, hogy ezzel védekezÅ‘ helyzetbe lehet kényszerÃteni Oroszországot a tanácsban. Ezzel az egyszerű ténnyel magyarázható az a helyzet is, hogy a krÃmi tatárok szinte egyedüliként úgymond Å‘slakosi státuszt kaptak Ukrajnában, ami minimális kulturális jogok szavatolásával jár, ugyanakkor ez a helyzet teljesen abszurd abban a tekintetben, hogy a tatárok Å‘sei sokkal késÅ‘bb érkeztek a mai Ukrajna területére, mint teszem azt, a szintén a keleti sztyeppérÅ‘l érkezÅ‘ kárpátaljai magyarok, akik sajnos nem kerültek bele ebbe az Å‘slakos kategóriába.
De a másik oldalon, azaz Oroszország oldalán is ugyanezzel a helyzettel találkozunk. Hogy csak a tatár népességnél maradjunk: az ukrajnai orosz invázió után Tatárföldön felsÅ‘, orosz utasÃtásra módosÃtani kellett az alkotmányt (bár nekik legalább van alkotmányuk), ami lényegi változásokat jelentett a szövetségi és központi állam viszonyában, csökkentve a szövetségi állam kompetenciáit és többek között jelentÅ‘sen megkönnyÃtve a mozgósÃtást a kazanyi tatárok körében. Ismert tény, hogy az ukrán frontra nem a szentpétervári orosz anyanyelvű aranyifjúságot küldik, hanem egyrészt vidéki oroszokat, de nagyobbrészt tatár, baskÃr, burját és jakut férfiakat. S hogy továbbra is a tatár példánál maradjunk az ukrajnai háborúban: a krÃmi tatárok közül sokan az ukránok oldalán harcolnak, ezek nagyobbrészt önkéntesek, miközben a másik oldalon ott vannak az oroszok által erÅ‘szakkal mozgósÃtott nemzettársaik.
Ezt a példát azért hoztam, hogy érzékeltessem, mennyire tragikus helyzet ez, s mennyire nem érdekel senkit a kisebbségek kálváriája az ukrán háborúban, igazából csak más kelet-európai kisebbségek figyelik riadtan, amint az elefántok harcában halálra tapossák a kisebbeket, és erről a világ még csak tudomást sem vesz, hacsak éppen valamilyen aktuális politikai érdek nem fűződik hozzá.
Ez lenne tehát a kontextusa annak a ténynek, hogy kárpátaljai magyar foglyokat adott át Oroszország Magyarországnak. Ha ez titokban maradt volna, akkor az valóban egyfajta jószándékot fejezett volna ki Oroszország részérÅ‘l a magyar foglyok irányába, akiknek aztán tényleg semmi közük nincs ehhez a háborúhoz. De a tény, hogy az orosz pátriárka közzétette ezt a hÃrt, újabb lehetÅ‘séget adott Ukrajnának arra, hogy Magyarországot olyan cselekedetért támadja, aminek helyes, humánus volta mindannyiunk számára egyértelmű. Az oroszok azonban felhasználták ezt az esetet arra, hogy mélyÃtsék az árkokat a magyarok és ukránok között. A szlávok a maguk nagy és népes családjából kinézve amúgy sem értik a magyaroknak azt az elképzelését, hogy minden magyar számÃt, és hogy senkit sem hagyunk hátra.
De ennek az esetnek a legrémisztÅ‘bb mozzanata az, hogy a kontinensen dúló háború azt eredményezte, hogy nemhogy nyelvi és kulturális, azaz közösségi jogok teljes megsemmisÃtésével kell számolni egy konfliktus esetén, de az egyéni jogok tekintetében is az emberi jogok teljes felszámolását kell egyszerűen tudomásul venni. E tény nemcsak a kelet-európai kisebbségeket kellene kimondottan aggasztania, hanem az egyéni jogok kiteljesedésének bűvkörében élÅ‘ Nyugatot is. Ha van lecke, amit ez a fegyveres konfliktus megtanÃtott mindenkinek, hogy a háború és az emberi jogok olyan mértékben nem kompatibilisek, hogy háború esetén az adott állampolgár sem a saját teste, sem a saját élete felett nem rendelkezhet, az automatikusan az állam kizárólagos tulajdonába kerül át. Legyen ez intÅ‘ jel mindenki számára, aki háborúpárti.
Benkő Erika
(A szerző politológus, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője)