A kisebbségek minden tekintetben hátrányos helyzetben vannak a többségiekhez képest, hiszen az a tény, hogy olyan államok területén élnek, melyek akármikor alkalmazni tudják velük szemben az állam monopóliumába tartozó fizikai erőszakot, békeidőben is nagyon nagy fokú kiszolgáltatottságot jelent. Ugyanis amennyiben nincsenek világos garanciák arra nézve, hogy a kisebbség együttélését a többséggel milyen rögzített szabályok mentén kell elképzelni, tehát nincsen egy világosan rögzített, írott törvényi keret, az illető ország parlamentje által ratifikált társadalmi szerződés erre vonatkozóan, akkor az illető közösség lényegében ki van szolgáltatva az aktuális hatalom jóindulatának vagy szeszélyének.

Éppen ezért a második világháború után létrehozott Európa Tanácsnak, és ezen belül az emberi jogoknak a kisebbségekre való alkalmazásában tetten érhető volt az a törekvés, hogy a többség-kisebbség viszonyából adódó konfliktusos helyzeteket ezen testület keretében lehessen megtárgyalni és ezekre javaslatot tenni. Ezzel párhuzamosan az emberi jogok alkalmazásának kérdése egy olyan európai alapelvvé vált, mely bizonyos mértékben enyhítette a kisebbségekre nehezedő asszimilációs nyomást, ugyanis olyan alapvető emberi jogok létét állapította meg és ismerte el, melyek közé a nyelvi és kulturális jogokat is besorolta. Mégis volt egy olyan civilizációs minimum e tekintetben, ami minimális mértékben ugyan, de biztosított valamiféle védelmet a kisebbségeknek a nemzetállamok túlkapásaival szemben.

Az ukrán háború beálltával azonban az a lassú devalválódás, ami az Európa Tanács munkájának eredményességét illeti, hirtelen nyilvánvalóvá vált. Az ukrán–orosz szembenállás kíméletlen kegyetlenségével először akkor találkoztam, amikor tagja voltam az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének, és teljesen elképedve figyeltem a diszkriminációellenes bizottságban ukránok és oroszok késhegyig menő vitáját a krími tatárok ügyében, miközben a krími tatár képviselő nagyrészt csendben ült, mert mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a vita tárgyát nem a krími tatárok nagyon is létező diszkriminációjának ügye képezi, hanem mindössze egy ürügy volt az ő ügyük is az ukrán–orosz hatalmi harcok sűrűjében. A krími tatárok tragikus példája az Európa Tanácsban iskolapéldája lehetne annak, hogy két egymással acsarkodó állami entitás miként használ fel egy kisebbséget arra, hogy saját céljait érvényesítse.

A tatárokat lényegében azóta nyomják el kegyetlenül a keleti szlávok, amióta Nagy Katalin uralkodása alatt a Krím Oroszország része lett. De valahogy mégis az Európa Tanácsban akkor kezdett figyelmet kapni a tatárok ügye, amikor az ukránok úgy érezték, hogy ezzel védekező helyzetbe lehet kényszeríteni Oroszországot a tanácsban. Ezzel az egyszerű ténnyel magyarázható az a helyzet is, hogy a krími tatárok szinte egyedüliként úgymond őslakosi státuszt kaptak Ukrajnában, ami minimális kulturális jogok szavatolásával jár, ugyanakkor ez a helyzet teljesen abszurd abban a tekintetben, hogy a tatárok ősei sokkal később érkeztek a mai Ukrajna területére, mint teszem azt, a szintén a keleti sztyeppéről érkező kárpátaljai magyarok, akik sajnos nem kerültek bele ebbe az őslakos kategóriába.

De a másik oldalon, azaz Oroszország oldalán is ugyanezzel a helyzettel találkozunk. Hogy csak a tatár népességnél maradjunk: az ukrajnai orosz invázió után Tatárföldön felső, orosz utasításra módosítani kellett az alkotmányt (bár nekik legalább van alkotmányuk), ami lényegi változásokat jelentett a szövetségi és központi állam viszonyában, csökkentve a szövetségi állam kompetenciáit és többek között jelentősen megkönnyítve a mozgósítást a kazanyi tatárok körében. Ismert tény, hogy az ukrán frontra nem a szentpétervári orosz anyanyelvű aranyifjúságot küldik, hanem egyrészt vidéki oroszokat, de nagyobbrészt tatár, baskír, burját és jakut férfiakat. S hogy továbbra is a tatár példánál maradjunk az ukrajnai háborúban: a krími tatárok közül sokan az ukránok oldalán harcolnak, ezek nagyobbrészt önkéntesek, miközben a másik oldalon ott vannak az oroszok által erőszakkal mozgósított nemzettársaik.

Ezt a példát azért hoztam, hogy érzékeltessem, mennyire tragikus helyzet ez, s mennyire nem érdekel senkit a kisebbségek kálváriája az ukrán háborúban, igazából csak más kelet-európai kisebbségek figyelik riadtan, amint az elefántok harcában halálra tapossák a kisebbeket, és erről a világ még csak tudomást sem vesz, hacsak éppen valamilyen aktuális politikai érdek nem fűződik hozzá.

Ez lenne tehát a kontextusa annak a ténynek, hogy kárpátaljai magyar foglyokat adott át Oroszország Magyarországnak. Ha ez titokban maradt volna, akkor az valóban egyfajta jószándékot fejezett volna ki Oroszország részéről a magyar foglyok irányába, akiknek aztán tényleg semmi közük nincs ehhez a háborúhoz. De a tény, hogy az orosz pátriárka közzétette ezt a hírt, újabb lehetőséget adott Ukrajnának arra, hogy Magyarországot olyan cselekedetért támadja, aminek helyes, humánus volta mindannyiunk számára egyértelmű. Az oroszok azonban felhasználták ezt az esetet arra, hogy mélyítsék az árkokat a magyarok és ukránok között. A szlávok a maguk nagy és népes családjából kinézve amúgy sem értik a magyaroknak azt az elképzelését, hogy minden magyar számít, és hogy senkit sem hagyunk hátra.

De ennek az esetnek a legrémisztőbb mozzanata az, hogy a kontinensen dúló háború azt eredményezte, hogy nemhogy nyelvi és kulturális, azaz közösségi jogok teljes megsemmisítésével kell számolni egy konfliktus esetén, de az egyéni jogok tekintetében is az emberi jogok teljes felszámolását kell egyszerűen tudomásul venni. E tény nemcsak a kelet-európai kisebbségeket kellene kimondottan aggasztania, hanem az egyéni jogok kiteljesedésének bűvkörében élő Nyugatot is. Ha van lecke, amit ez a fegyveres konfliktus megtanított mindenkinek, hogy a háború és az emberi jogok olyan mértékben nem kompatibilisek, hogy háború esetén az adott állampolgár sem a saját teste, sem a saját élete felett nem rendelkezhet, az automatikusan az állam kizárólagos tulajdonába kerül át. Legyen ez intő jel mindenki számára, aki háborúpárti.

Benkő Erika

(A szerző politológus, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője)