A Háromszéki Bodzákról mesélek, mert ez a táj nemcsak közigazgatási szempontból, hanem a történelmi időkben is mindig Sepsiszék, majd pedig 1876-tól Háromszék vármegyéhez tartozott. A zömében erdős vidék a zágoni Mikes-Szentkereszti, valamint a bodolai Béldi família birtoka volt. A magyarság által gyéren lakott területet a tulajdonosok a határon túli, közvetlen szomszédos Románbodza vidékéről kínálkozó munkaerővel aránylag hamar benépesítették, akik letelepedhettek, megélhetéshez juthattak, egykori szülőhelyükről örökölt népviseletüket pedig máig is használják. A várossá lett Bodzaforduló jelenlegi neve egy ismert földrajzi jelenség, a folyóvízi kaptációból származik, ugyanis itt alakult ki a Bodza folyónak az a jól ismert hirtelen kanyarja, amikor a délkeleti irányba tartó folyó hátráló erózióval lefejezte-elhódította a Tatár-havas irányából észak felé tartó hegyi patakot, meghosszabbodott és létrejött a Bodza vize nagy fordulója.
Magunk keresése Zágonbárkányban
A hetvenes években itt kerestük az egykori huta törött üvegmaradványait, tudni akartuk, hogy mit gyártott itt zágoni gróf Mikes Benedek egykori üveggyára. Most azonban új emlékek-ismeretségek és események keveredtek a régiekkel.
Régi ismerősöm volt Bárkányban az öreg Márton Józsi bácsi, aki mindent tudott falujáról, s akit otthon nem Józsefnek, hanem Józsinak szólított az egész bárkányi románság, úgy tudták, hogy a Józsi és a József két külön név.
– Emlékszem magára, tőlem érdeklődött évekkel ezelőtt, hogy hol van a bárkányi Büdösvíz – mondta az öreg annak idején. Józsi bátyám akkor töltötte volt be a 95. életévét. – Akkor felmentek a Kósába, de maga nem jött vissza, pedig el akartam volna mondani, hogy azt a patakot azért nevezik Kósának, mert Kossuth ott veszítette volt el a háborút! Itt úgy tartják, én is úgy hallottam! Bárkány Zágonnak volt valamikor a 11-es számú utcája. Az egész terület a Mikes grófé volt, s itt az ő munkásai éltek, magyarok is, románok is. Itt borkányokat fúttak, s ezt a nevet kapta a falu is. De azóta nagy lett! Nekem apám is itt született, s én is. Nagyapám zágoni volt. Van itt katolikus is, és református is, de sokan élnek vegyes házasságban. Nekünk, katolikusoknak van egy harangunk is, szépen szóló hangja van. Ez tiszta igaz, mert amikor erős idő jön, s kezdik húzni, egyre kedvesebbre változik az ájer járása. Nagyon megapadt a bárkányi katolikusok száma, halotti megemlékezéskor, karácsonykor és házszenteléskor mindig meglátogatott minket a zágoni plébános. Felettünk már nagyon eltelt az idő. Feleségem beteg, főzni sem tud, a leányom hoz nekünk főtt ételt Kovásznáról. De hiszi-e, mi mégis várjuk az ünnepeket.
Anișoara Neagovici
Nos, a múlt héten kerestük az öreg Józsit. A hangra kijött szomszédasszonya, Anișoara Neagovici. – Józsi meghalt, eltemettük – mondta. – A kertet mi gondozzuk… A harangot láttam még gyermekkoromban, rajta van az 1901. évszám.
Bárkány községközpont, rendezett falu képét mutatja. Hősi emlékműve, az önkormányzati székház és a Szent Miklósra felszentelt görögkeleti templom jó benyomást tesz az ideérkezőre, a helyiek dicsérik, hogy nagyon tevékeny és alig 30 éves polgármesterük van! A közművesített falu az idegenforgalom kezdeti szakaszába lépett. Ottjártunkkor a lügeti turista tábor (Tabăra Lughet) tele volt vendégekkel.
Bodzavidék a Kárpát-kanyarban a XIX. században működő üveghuták ipartörténeti emlékhelye. Kozma Ferenc a Székelyföld korabeli állapotáról szóló, 1879-ben Budapesten megjelent könyvében is szól gróf Mikes Benedek bodzakrasznai, zágonbárkányi, majd pedig a működő sepsibükszádi üveggyárairól. A bárkányi üveghuta helyét mindenki ismeri, de nem emlékeznek arra, hogy ott valaha is feltáró munkát végeztek volna.
Jelöletlen lelőhely, Cremenea
Szitabodzán
– Mit sejtet a „sita” szórész a község nevében? – kérdeztük a minket fogadó Nicolae Stoica polgármestertől.
– Én úgy tudom, hogy amikor ennek a Bodza folyónak a forrásvidéke kialakult, a sziklák között vize úgy hatolt át, mint egy szűrőn – felelte.
– Tudunk arról, hogy Szitabodzán tárták fel, nem messze, a 10-es országút mentén, megyénk ismert prehisztorikus települését, miként azt is, hogy ilyenre itt, a környéken több helyen rábukkantak. Azért jöttünk, hogy legalább egy legközelebbi kutatási pontot megpillanthassunk – mondtuk a polgármesternek.
– Elvezetem Önöket, kövessék az én kocsimat.
A község Cremenea nevű településrészén álltunk meg, ahol a polgármester azonnal hívta azt a tulajdonos asszonyságot, akinek veteményeskertje végében a magas folyóteraszon ástak a régészek, alatta a mélyben gyors iramban fut alá a Bodza.
– Doamna, hol vagyunk most? – kérdeztem az asszonyt. – A mi kertünkben, a tulajdonos Buzea Gheorghe, Sita, Cremenea 883. szám. Itt a kert végében a talaj tele van azzal a kővel, amit mindenki itt keres – mondta. – Remélem, ismét nem akarnak itt ásni, mert gyönyörű a kukorica és a pityóka is.
Szitabodzán az első világháború előtt, 1911-ben egy brassói régész felfigyelt a történelem előtti ember telephelyére, ahol sok primitív pattintott tűzkőből készült vágó-kaparó szerszámra lelt, de nem találta meg az ott élők csontmaradványait. A leletek korát a középső kőkor, a mezolitikum idejére (10 000/8000–Kr. e. 5500) helyezte. Évtizedekkel ezelőtt hazai román régészek is erre az eredményre jutottak. A szerencsés felfedező Teutsch Gyula brassói régész volt, aki a paleolitikum aurignáci korában élő ősember szerszámait találta meg, a pattintott, homorúan hasadó tűzkőből, jáspisféleségből készített vágó- és kaparóeszközöket. Az eszközök mellől holtszén-maradványok és a kőkorszaki ember táplálékául szolgáló állatok csontjai kerültek napfényre, sajnos, maradványai nem.
Bodzakraszna
Bodzakrasznán
Kérésünkre a polgármesterrel Bodzakrasznára mentünk, ahol valamikor pionírtábor működött, amire jómagam is emlékszem, de a helyet is szerettem volna látni, mert tudomásom szerint ott működött gróf Mikes Benedek egykori legrégebbi üveggyára, amely állítólag kristályüvegre szakosodott. Ezt 1890-ben Bárkányba költöztette, s aztán Sepsibükszádra. Meglepetésemre a hutáról a polgármester is tudott. Itt kellett lennie – mutatta az egyetlen álló épület mesterien megépített bolthajtásos pincéjét.
– Ilyent manapság nem építenek! – mondta. – Mi átvettük ezt a helyet a megyei tanácstól, már elkészíttettük egy turisztikai komplexum tervezetét, hamarosan beindul a munka. Aki Buzău felől a mi megyénkbe belép, egy csodát fog megtekinteni, jöjjenek majd, és nézzék meg.
Bodzakraszna megyénk délkeleti települése. Ahol a Kraszna-patak a Bodza vizébe ömlik, ott kezdődik a Bodza festői völgyszorosa. A folyót egyre szűkebb völgybe kényszeríti délkelet felől a Szilon-havas, északnyugat felől pedig a Bodzafordulói-hegység vonulata.
A Bölényes-hegy masszívumának déli szélén magaslott a Szent László köve nevű sziklaformáció, lenn a mélyben sziklaomladékokon zuhatagról zuhatagra törtet alá a folyó. Itt van megyénk és Buzău megye határa, itt volt az egykori Magyarország és a Román királyság államhatára.
Ezen a szoroson régen lehetetlen volt átjárni. A közlekedést csupán a XIX. század végén építtette ki a sziklából kirobbantott részen Háromszék vármegye törvényhatósága Lécfalvi Gyárfás Győző királyi főmérnök irányításával. Sajnos, a műút korszerűsítése alkalmával megsemmisült a Szent László-szikla egy része, pedig ennek lábánál került napvilágra 1887-ben az a 16 darab rúdból álló aranykincs, amely bodzakrasznai aranylelet néven ismert a szakirodalomban, s a szakértők szerint a római korból való volt.
A Kraszna-patak völgyét követve kék háromszög turistajelzés mentén feljuthatunk a Szilon-havasra, Zabratóról erdőkitermelő úton a Keleti-Kárpátok főgerincén keresztül, a Matóbércre és a Rozsdás-patak völgyén le Kommandóra. A megyehatártól néhány kilométerre kitágul a Bodza völgyszorosa, és feltűnik a Szilon-havasi víztároló tó festői képe.
Pethő Lajossal
Kicsi-Szibéria
Így nevezik újabban a Bodzafordulói-medencét, az egykori Magyarbodza vidékét, a Kárpát-kanyar hideg pólusát, amely vetekszik Gyergyóalfaluval és Botfaluval a nagyon alacsony téli hőmérsékleti értékek tekintetében.
Bodzafordulón kerestem régi kedves ismerősömet, Tekeres József építészmérnököt, fél Bodzaforduló tömbházainak kivitelezőjét. Múltkori utamon betegen, ágyban kaptam. Sokat mesélt magáról. Makkfalvi magyar református embernek vallotta magát. Rég oda telepedett, mondta, mert az évtizedek megszerettetik az emberrel a helyet, különösen ott, ahol sok időt tölt el. Az utolsó népszámláláskor 42 személy vallotta magát itt magyarnak ebben a városban. Ők hol találkoznak? – kérdeztem. – Fogalmam sincsen – válaszolta. Jó pár év múltán ismét rácsörögtem a mérnökre maroktelefonján. Kolozsvárról jelentkezett, fiához költözött. Egy magyar ismerősömmel kevesebb a Bodzán, nyugtáztam magamban.
Aztán összetalálkoztam egy régi Gödri nevű, talán Bodola vidékéről ide szakadt személlyel. Hogy vannak? – érdeklődtem. – Úgy ne, összevissza. Vagyis zömében vegyes házasságban élünk itt mi, magyarok, mint én is. Intorszurán (Bodzafordulón – szerk. megj.) nincs nemzeti ellentét. Tiszteljük egymást, jól megvagyunk a többség mellett.
Kis Zoltán keresztvári református lelkipásztortól érdeklődtem, hogy létezik-e Bodzafordulón magyar református szórvány. – Nincs. Én 16 esztendeje szolgálok itt, de engem nem keresett meg ez alatt az idő alatt senki. Feltevődik, hogy azt a magyart, aki itt meghalt, ki temeti el? – tette fel a kérdést a lelkipásztor.
Tanítómese Pethőékről
Bekopogtattunk anno a Pethő-portára is. Idős Pető Lajos nyugalmazott szabómester és fia, ifj. Pethő Lajos fogadott, utóbbi akkor még a bodzafordulói sofőriskola vezetője volt, most nyugdíjas. Lajos bácsi mesélte el, miként népesedett be a Bodza magyar iparosokkal.
– Amikor idekerültem, itt semmilyen iparos ember nem volt. Csíkszeredában kitanultam az úri szabóságot, Salamáson volt egy darab kaszálónk, eladtam, hogy azzal a pénzzel kezdjem meg az életet. Élt itt Bodzán egy gazdag zsidó, földkereskedéssel foglalkozott. Amikor megtudta, hogy szabó vagyok, ideadott két vég ruhaanyagot, hogy varrjak neki ruhát. Se műhelyem, se varrógépem nem volt. Nem baj, mondta, itt a szomszédban van egy szoba, varrógépet is adok. Megvarrtam a ruhát. Szépen sikerült. Maga innen ne menjen el, adok házhelyet itt közel, építsen, maradjon itt, mert kell a szakember. Így is lett, megnősültem, rekordidő alatt házat is építettem, megrendelésem sok volt, segéddel kellett dolgoznom. Amikor többen megtudták, jött ide kovács, asztalos, szűcs és minden másféle magyar iparos. Mind vagyonosok lettek tudásuk után, belegyökereztek a bodzai földbe. Jól ment az ipar, megszoktuk, de telt az idő is! Kínoz a vénség. A menyem Prahova megyei román asszony, de jól gondoz, ő főz nekem, nem fáj semmim, csak a lelkem. Ha elkeseredek, nézem a fiúunokám képét a falon, s helyrejövök. Kisborosnyón kész a sírom, ha jön a behívó, oda visznek. Lajos bácsinak könny csillant a szemében. Két „hazája” van, s mind a kettőhöz lélekből ragaszkodik!
Múlt heti utamon már megtudtam, hogy Lajos bácsit eltemették Kisborosnyón. A fia, Petho Ludovic fogadott. – Fiam a SRI-nél dolgozik Sepsiszentgyörgyön – mondta –, unokám, Petho Eduard a Mihai Viteazul Főgimnáziumban érettségizett.
Nicolae Stoica, Szitabodza polgármestere
Bodzavám néma kínálata
Sajnos, egy csere folytán Bodzavám vidékét fel az ezeréves határig Brassó megyéhez csatolták. Azért kellett volna Bodzavámhoz ragaszkodnia a korabeli megyevezetésnek, mert az mindig a történelmi Háromszék vármegye területéhez tartozott. Mert itt a magyar szabadságharc idején száz meg száz magyar honvéd vére folyt, s mert az a mi történelmi színterünk is, s mert fenn a határon Bodza várának egy ideig székely ember is kapitánya volt. Ki vette figyelembe a csere idején, hogy Bodzavám területén még áll romjaiban az a templom vagy kápolna, amely mellé ismeretlen sírokba temették egykori hőseinket, s hogy ott magyar római katolikus plébánia működött? Történetét Pénzes Loránd történész, Mikó kollégiumi tanár írta meg az Acta Siculicában.
Percekig álltam a Kálvária dombján, kérdeztem az embereket, hogy mi az a rom ott fenn, a tetőn. Ki tudott volna erre választ adni? Ekkora lenne a szakadék a vidéken lakó két nemzetiség között, hogy a ma élőknek még hallásból se legyen fogalmuk arról, hogy mit őriz ott az a rom, az elhagyott régi temető? Nem ők a hibásak, hiszen kedvesen fogadott mindenütt a románság, hanem az egykori korszellem, amely elhallgatta, hogy egy nemzet harcolt azon a helyen 1788-ban a törökök ellen, majd 1848-ban az osztrák és cári elnyomókkal szemben szabadságáért, s a hősök csontjai porladnak a falu területén.
Szinte hihetetlen, mennyi harci emlék kapcsolódik ehhez a vidékhez, s hogy az 1788-as török verekedésről népballada is született. Nem titok ez, megírta részleteiben Orbán Balázs is, ki is adták művét ismét, de vajon van-e, aki most elolvassa, aki ma is kíváncsi erre, akad-e, aki gyerekével-barátaival autóba ül és bejárja a vidéket, és lenne-e ma olyan szervezet, amely emlékjelet állítana a Kálvária-hegyi romok mellé, hogy felidézze az ott lakóknak, de nekünk is, hogy Bodzavám véráztatta helyünk!? Ha megyénkben maradt volna a terület, talán hihető lenne a merésznek mondható elképzelésem...
Nem messze ide a Leánymező, amelynek emlékét szép népköltemény örökítette meg: „Szent Ilie napján/Zajzon vize partján/Oláh lányok, magyar lányok/ Piros rózsák, tulipánok/Vidám táncra keltek/Karcsú ifjak örömére/Pántlikát viselnek.” Kellene tudniuk a helyieknek, hogy valamikor a hegy tetejéről, a Tatár-hágóról ide kellett leköltöztetni a román fejedelemség és a Monarchia közötti vámot, hogy megfékezhessék a cserekereskedelmet, csempészetet. Van-e értelme részletezni a mai ember számára a gyönyörű táj közös múltját? – kérdeztem magamtól. Aligha, mert a jelennel örökre eltemettették.
Túl a történelmi múlton, nem egy háromszéki falunak (Lécfalva, Feldoboly, Nagyborosnyó, Cófalva, Bikfalva stb.) van-volt terjedelmes legelőterületei ezen a vidéken. Visszaigényelték ugyan állataik nyári legeltetéséhez a jussukat, de sajnos, sem a Kovászna megyei bodzavidéki önkormányzati vezetők, sem pedig a Brassó megyeiek nem hajlandóak visszajuttatni az őseik által pénzen vásárolt, avagy örökölt területeiket. De ez már jelenük történelme...
