A könyv Kovács István, a Magyar Unitárius Egyház püspökének ajánlásával indul: „Isten a világmindenség teremtésekor megalkotta a követ, a homokot, a mészkövet, de egyetlen házat nem épített fel egyedül. A teremtésnek ezt a részét reánk, emberekre, munkatársaira bízta. Adta teremtő erőként a szeretet csodáját, ezt a mésznél is tartósabb kötőanyagot, hogy általa otthont építsünk mindennek, ami fontos számunkra: családnak házat, nemzetnek várat, tudásnak iskolát, istenbe vetett hitnek templomot.

Ezzel a hittel és szeretettel épültek Erdély-szerte a falvainkban kimagasló templomaink, amelyek nemcsak a tájat, és a „torony iránt” való útbaigazítást határozták meg, hanem elsősorban az Istenhez és egymáshoz való igazodást.

Amilyen harmonikusan beépül az unitárius templom a kökösi faluképbe, olyan szervesen épült bele történelme során ennek a közösségnek az életébe” – írja a főpásztor.

A kötet szerzői és szerkezete

A Bevezetőben Jánó Mihály felsorolja, mi mindenről olvashatunk a könyvben:

„Bartha Alpár unitárius lelkész fáradhatatlan szervező munkája és a budapesti Teleki László Alapítvány Rómer Flóris Tervének támogatása árán, az 1954. évi tűzvész pusztításait követően első alkalommal sikerült teljesen felújítani és a szent tér szerepéhez méltóan berendezni a kökösi unitárius műemlék templomot. Bizakodóan mondhatta a munkálatok befejezésekor a lelkész: „Büszkék vagyunk múltunkra, amelynek értékeit próbáljuk a jelenben megélni, s továbbadni a mindenkori jövő nemzedékeknek.”

A templom felújításával egy időben felvetődött egy olyan könyv kiadásának a gondolata, amelyben kisebb tanulmányok és dokumentumok mutatnák be a liturgikus tér történeti és művészeti értékeit. Ennek megfelelően állítottuk össze a mostani kötet anyagát, amelyben régebbi és újabb kutatási eredményeket teszünk közzé. A régebbi kutatók munkái közül a következők kerültek a kötetbe: Mátyás György hajdani kökösi unitárius lelkész rövid egyháztörténeti írása, a tűzvész után a templomépület megmentéséért sokat fáradozó Kónya Ádám (1935–2008) művelődéstörténész első műemléki leírása, Debreczeni László (1903–1986) építész felmérési vázlatai és rajzai.

A mai, kortárs szerzők igyekeztek a korábbi eredményeket újabbakkal kiegészíteni: Molnár Lehel, a Magyar Unitárius Egyház Kolozsvári Gyűjtőlevéltárának vezetője a Kökösi Unitárius Egyházközségről fennmaradt legrégebbi püspöki vizitációs jegyzőkönyvet mutatja be. Boér Ilka és Sztáncsuj Sándor József régészek, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársai a régen várt ásatások fontos eredményeit teszik közzé. Olvasható továbbá Jánó Mihály művészettörténész és Szakács Tamás falképrestaurátor leírása a templom középkori falfestményeiről, illetve a falképek restaurálásáról. Jelentős tanulmány foglalkozik a templom orgonáinak a történetével, amelynek szerzői Márk Attila árkosi énekvezér, helytörténész és Enyedi Pál, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára. A műemlékvédelemben nagy tapasztalattal rendelkező Ferenczi Z. Sámuel építőmérnök foglalja össze az épület helyreállítási munkálatait. Végül Márton Edit lelkipásztor az egyházközség napjainkban zajló életéről számol be. Mindezek közzétételével célunk az volt, hogy ismeretterjesztő jelleggel, de szakmailag igényes szinten váljon olvashatóvá mindaz, amit ma tudunk erről a kis műemlék épületről, valamint az emberi és tárgyi környezetéről.

A kötet melléklete Péter Alpár rekonstrukciós rajza, amely a Szent László-legenda falképeinek jobb áttekinthetősége érdekében készült.”

Régészeti feltárások

Boér Ilka és Sztáncsuj Sándor József régészek közös tanulmánya a templomban végzett régészeti kutatásokat összegzi, kiemelve a legújabb feltárás eredményeit:

„Kökös unitárius temploma azon kevés háromszéki egyházi épületek közé tartozik, ahol több ízben is folyt már régészeti ásatás. Az épület a 20. század elején keltette fel először a régészek, művészettörténészek figyelmét. 1910-ben Pósta Béla kolozsvári professzor, országos régészfelügyelő és László Ferenc, a Székely Nemzeti Múzeum őre meglátogatták a templomot, és a falon látható – manapság meghatározhatatlan helyzetű – freskórészlet alapján már jelezték annak valószínű középkori eredetét. A falképek meglétére a kökösi unitárius egyház történetéről írt 1910-es kéziratában Vaska Béla akkori unitárius lelkész is utalt. Ennek ellenére a művészettörténeti szakirodalom még sokáig, egészen a múlt század második feléig kora újkori eredetűnek vélte a templomot, s ezt látszott alátámasztani az is, hogy a település neve viszonylag későn, csak a 15. században bukkan fel először a történeti forrásokban. (…) Csaknem fél évszázaddal később aztán egy katasztrófa nyomán tárult fel újra a múlt: 1954-ben a templomban tűzvész pusztított, és a megrongálódott falakon középkori festmények és építészeti elemek, elfalazott ajtó- és ablakkeretek, falfülkék nyomai kerültek napvilágra. (…)

A 2018-as régészeti feltárások eredményei főbb vonalakban igazolták Kónya Ádám hat évtizeddel ezelőtt tett megállapításait, ugyanakkor több ponton is kiegészítették a kökösi unitárius templom történetéről, építési periódusairól szóló ismereteinket. A rendelkezésre álló adatok alapján kijelenthetjük, hogy a kökösi templom valószínűleg a 14. század első felében épülhetett, a kései romanika stílusjegyeit viselő formában, nyújtott félköríves záródású szentéllyel (5,4 × 4,4 m) és téglalap alakú, 7,5 × 6,5 m-es belvilágú, sík mennyezetű hajóval. A külső, északi oldal festéstöredékei, illetve a temetkezések alapján a templom ebben a formában maradt használatban egy ideig, melyhez így csak később, a 15. század folyamán egy, a hajóból nyíló sekrestyét (4,4 × 3,5 m) csatoltak. Az épületet a Kónya Ádám által megfigyelt freskórészletek és a falba épített szentségtartók megléte alapján vélhetőleg még a 16. század folyamán, a gyülekezet protestáns hitre térését megelőzően, jelentősen átalakították. A korábbi, alig 5,5 m hosszúságú szentélyt teljesen elbontották, és a helyére egy nagyobb méretű, a hajóval megegyező szélességű, kissé szabálytalan, szegmensívvel záródó szentélyt építettek, a diadalív északi támpillérét szorosan nekiépítve a még álló sekrestye falának. Erre utal a támpillér kialakítása a déli oldalon is, amely az északi oldallal szemben körülöleli a hajó vállát, és nem csupán annak keleti oldalának támaszkodik. Vélhetőleg ekkor került sor a falak megemelésére és a szentély déli oldali bejáratának megnyitására is az eredeti déli bejáró elfalazását követően, akárcsak a nyugati oldal két saroktámpillérének megépítésére is.

A gyülekezet protestáns hitre térését követően, valószínűleg a 17. század folyamán elbontották a feleslegessé vált sekrestyét is, egykori bejáratát befalazták. A déli bejáró 1716-os évszáma jelezheti egy újabb, nagyobb volumenű átalakítás idejét, melynek létesítésekor szüntethették meg a szentély déli oldalán lévő bejáratot. A nyugati karzatba való feljutást egy külső bejárattal biztosították. Ennek pontos idejét bár nem állapíthatjuk meg, de elképzelhető, hogy ennek a megnyitására is a 18. század elején kerülhetett sor, akárcsak az ásatások során előkerült szószékalapozás és a hozzá tartozó szószék elhelyezésére is. A keleti oldalon, ugyancsak a falnak utólag nekiépített támpillérek a 18–19. században, talán valamelyik nagyobb földrengést követően készülhettek el. Kónya Ádám véleménye szerint ezek elkészülte szintén a jelenlegi déli bejáró létesítésével eshet egybe. Ugyancsak a 18–19. századi felújítások alkalmával építhették fel a templom déli és nyugati portikuszait.”

A Szent László-legenda falképeken

Janó Mihály a templom falfestményeit írja le és elemzi művészettörténeti szempontból:

„A legutóbbi falkép-restaurálási munkálatok nyomán egyértelműen megállapítható, hogy a templom művészettörténeti értékei között a legjelentősebb a hajó nyugati falát borító, 15. századi falkép-kompozíció. Ez az emlék a középkori Magyarország templomaiban általánosan megfestett Szent László-legenda egyik különleges jelenete, a ma ismert ciklusok között még csak a kilyéni unitárius templomban ábrázolták.

A Szent László-legenda falképei, mint köztudott, az 1068. évi besenyő–úz betörést követő kerlési ütközet valós, történeti eseményeinek képzőművészeti ábrázolása.

Az ütközet legendás eleme – Szent László megmenti az elrabolt (elszöktetett) leányt – később a középkori magyar művészet egyik legismertebb témájává vált, amelyet több jelenetből álló falképsorozatokban festettek meg a Magyar Királyság egész területén.

A legtöbb falképciklus a következő jeleneteket ábrázolja: kivonulás, ütközet, a kun üldözése, birkózás a kunnal, a kun lefejezése. Néhány képsorban látható még egy első képként megfestett várjelenet, máskor, amint a leány lerántja a kun vitézt a lóról, és egy-két ciklus zárójeleneteként Szent László pihenése a lány ölében. »E sorozatok – írta Kerny Terézia (1957–2015), a Szent László-ikonográfia egykori jeles kutatója – nézőik számára olyan jeleneteket, eseményeket idéztek föl, amelyek egyszerre közvetítették a múlt üzenetét és a közelmúlt eseményeit. Azokat a történéseket, amelyekkel maguk is találkoztak vagy legalábbis találkozhattak.« A kezdetben profán jellegű téma László király 1192-ben történt szentté avatása után szakralizálódott, és így átértelmezve kapott helyet vizuális elbeszélés formájában más szentek és bibliai témájú falfestményekkel együtt a 13. és a 15. században épült templomokban.

Az ország más vidékeihez hasonlóan a képtilalom nyomán a székelyföldi protestáns templomokban is bemeszelték vagy bevakolták a középkori falképeket a 16. és a 18. század folyamán. Egészen más okok – épületjavítások, a falképek időjárás vagy emberi tényezők által okozott sérülése, roncsolódása, valamint az új oltárok és táblaképek berendezése – miatt a katolikus valláson maradt templomokban szintén eltüntették a régi falfestményeket.

A 19. századtól napjainkig zajló falképfeltáró munkálatok során több Szent László-legenda falképciklus került újra napvilágra a középkori templomokban; ezek nagy része a mai Magyarországgal szomszédos államokban látható, így a Székelyföldön is, ahol számos töredékes falkép mellett nagyszerű teljes sorozatok maradtak reánk. (…)

A középkori magyarországi templomokban, így az erdélyiekben is, rendszerint az északi hajófalat díszítették a történetet megjelenítő hat jelenetből álló képsorral.

A kökösi és a kilyéni templomokban a hajó nyugati falán egy olyan egyedi mozzanata látható a freskóciklusnak, amely mintegy bevezeti az események ábrázolását: az ellenséggel való ütközetre készülő magyar sereg táborozása és hadba indulása. Kökösben csupán ez a két jelenet maradt meg a nyugati falon.

Az 1954. évi tűzvész után, az északi hajófal akkor nagyrészt összeomlott, de Kónya Ádám egyik helyszínen készült rajzából tudjuk, hogy a legenda ábrázolása ezen a falszakaszon folytatódott. A rajzon lándzsát, sisakot és nyílvesszőket lehet kivenni, így az Ütközet jelenet megmaradt részleteire gondolhatunk.

A nyugati fal a 15. században megfestett kompozíciójában egy négytornyos templom körül, bástyákkal ellátott magas kőfal húzódik, az egyik bástyából kihajló figura harsonát fúj, egy másik magas várfal előtt páncélinget ölt magára, mellette egy íjat kötő katona előrehajló alakját láthatjuk. A képen még kivehető egy lovas alakja, amint bal kezével előre int. Mögötte keresztbe tett dárdák látszanak, és sisakos katonák sorakoznak. Előrehajló, sisakos lovasok látszanak még, amint a várkapun kilovagolnak. A háttérben még egy sátortetős bástya látszik. A nyugati bejárat fölött egy álló püspök alakja lehetett megfestve, ma már csak a keresztpántos püspöki süveg látszik, ettől jobbra glóriás szent térdel, imára kulcsolt kezekkel, a püspök által tartott kehely vagy monstrancia felé fordulva. A szakállal és bajusszal ábrázolt, térdeplő alakban Szent Lászlót jelenítette meg az egykori festő, korona nélkül, amely a mögötte álló apród kezében lehetett. Erre a gidófalvi református templomban jól látható hasonló jelenet alapján gondolhatunk. Az apród mellett ma már csak egy pajzs látható, és ló üres nyereggel visszafordulva.

A nagy Vár- és Kivonulás jelenet felvonuló lovasokkal záródhatott, de már csak felsorakozó lovak lábai látszanak. A jelenetek alsó részén hullámos vonalak és növényi elemek jelzik a táji környezetet. A kompozíciót szép indadíszes, növényi ornametikával és geometriai formákkal díszített keretfestéssel látták el, amelyből nagyobb felületet a templom és a vár körül láthatunk, és egy kis, azonos motívummal festett töredéket a déli bejárat mellett.

A kökösi, egykor nagyon gazdag ábrázolási típushoz hasonló példát láthatjuk a kilyéni unitárius templomban, a hajó nyugati oldalfalán, amelynek restaurálását 2017-ben fejezték be.

A Szent László-história falképciklusának első jelenetét a legtöbb kutató várjelenetként, illetve kivonulásként írta le. A kivonulás kompozíciója a magyar királyi udvarban is ismert nyugati lovagregények vagy akár a keresztes hadjáratok hasonló képi toposzához igazodva jelenik meg a Szent László-história ábrázolásában. A jelenet a várkapun kivonuló lovas sereget ábrázolja több magyarországi és szlovákiai templomban. Más falképeken a kivonuló lovasokat a várnép búcsúztatja.

A falképeken a festők fantáziájának mértékében, többé-kevbésbé részletgazdagon ábrázolt várat a téma irodalmában Várad váraként írták le, pedig a Képes Krónikában előbb a felprédált Biharról, majd Doboka városáról esik szó, ahol Salamon király a hercegekkel együtt várta a Lápos és a Szamos folyó mentén visszatérő ellenséget: »Salamon király tehát és Géza herceg öcscsével, Lászlóval összeszedték seregüket, nagy sietve elindultak és áthaladtak a Meszes-kapun, még mielőtt a kunok átkelhettek volna a hegyeken; Doboka városában közel egy hétig várakoztak a pogányok érkezésére.«

Megfontolandó tehát, hogy mennyire helyes a falképciklus első jelenetét Váradról való kivonulásként megnevezni, hiszen a krónika szövege hiteles történelmi eseményről és helyszínről számol be, vagyis az erdélyi Doboka váráról, amely a középkortól a mai napig az erdélyi római katolikus püspökség Kolozs-dobokai főesperessége kerületéhez tartozik.

Ha újból szemügyre vesszük a Szent László-ciklus eddig ismert Vár-, illetve Kivonulás jelenetét, azt látjuk, hogy a hadba vonuló szent királyt és az őt megáldó püspököt csak az erdélyi, legtöbb esetben a székelyfödi templomokban: a gelencei, homoródkarácsonyfalvi, bögözi, székelyderzsi, gidófalvi, kökösi, oklándi, csíkszentmihályi és kilyéni templomokban festették meg a 14–15. században.

Legújabban hasonló jelenetet tártak fel a restaurátorok Erdélyben, a somogyomi evangélikus templomban. A mai Magyarország és Szlovákia, Szlovénia és Horvátország területén található falképsorozatok kezdő jelenetében sehol sem tűnik fel ez a mozzanat. Ott legtöbbször a vár népét látjuk, amint a kivonuló lovas sereget búcsúztatja (pl. Tereske, Vizsoly, Gömörrákos, Rimabánya, Karaszkó, Zsigra) vagy csak a várból kilovagló katonákat (Türje, Kisszeben).

Összegezve a fentieket, a Szent László-legenda Vár- és Kivonulás jelenete az eddig ismert erdélyi falfestményeken a Doboka várából kivonuló Szent Lászlót és seregét ábrázolja, amint az erdélyi püspök áldását fogadja.