Kegyeletsértő, gyalázatos viselkedés háborúban elesett hős katonák sírhelyét háborítani. Életről, halálról hasonlóképpen gondolkodó népek akkor sem vetemednek ilyesmire, ha évszázados ellenségeskedés mélyítette, áthidalhatatlannak tűnő szakadék választja el őket egymástól – ráadásul magyarok és románok között valójában nem is lehet ilyen régóta tartó viszályokról beszélni.
A Mihai Tîrnoveanu vezényletével az úzvölgyi temetőben szombaton végrehajtott primitív, szégyenteljes provokáció jellemzésére alig találunk megfelelő jelzőket, szavakat a magyar nyelvben – de a románban sem járnánk több sikerrel –, olyannyira idegen, olyannyira távol áll az élők méltóságától, a holtak tiszteletétől, mindattól, ami keresztény hitünk szerint és a görög-római civilizáción alapuló európai kultúránkban az emberi lét lényegéhez hozzátartozik.
Primitív, gyalázatos provokátorok – ismételjük jobb híján a jelzőket, és undorodva elfordulunk, szeretnénk azt hinni, hogy nincsenek sokan, hogy ők csak egy hangos kisebbség, hogy igazából kár is rájuk időt fecsérelni, idegrendszert emészteni, keressük a megerősítést a többségi román társadalom körében, hogy ugye, ők is elítélik, elhatárolódnak, elszigetelik a hőbörgőket, felelősségre vonják a szervezőket, hogy – miként egy jogállamban szokás – érvényt szereznek a jogszabályoknak s megbüntetik a törvénysértőket. De hiába keressük, kutatjuk, nem nagyon látunk semmi ilyesmit. A román sajtó egy része diadalittasan számol be a szégyenteljes akcióról, sokak ingerküszöbét el sem érte a temetőgyalázás, alig pár sajtóorgánum számol be objektíven a történtekről, kiemelve, hogy itt azért mégiscsak egy szélsőségesen idegengyűlölő társaságról van szó. A véleményformálók csendben vannak. A román politikai elit mélyen hallgat.
Sebaj, hisz végül is csak egyszerű törvénysértésről van szó, azért vannak az állami szervek, az állami hatóságok, a rendőrség, a csendőrség, hogy ilyen esetekben fellépjenek – gondolnánk, és lessük-várjuk, hogy akkor majd a karhatalmi erők biztosan rendezik az ügyet, megakadályozzák a provokátorok engedély nélküli akcióját, felelősségre vonják a szervezőket. De hiába várunk ilyesmit, hamar kiderül: a karhatalmi erők, a rendőrök, csendőrök valójában afféle csendes támogatókként viselkednek, cinkos módon szemlélői a nyilvánvaló törvénysértésnek, miközben elöljáróik képtelenebbnél képtelenebb magyarázatokkal próbálják hárítani a felelősséget. Sugallják, hogy majd csak utólag vizsgálják ki, törvénytelenséget követtek-e el a temetőfoglalók, egészen új értelmezését villantva fel a rendfenntartó erők szerepének, mely nyomán szabadon asszociálhatunk: vajon ugyanígy tétlenül végignéznék azt is, ha mondjuk valakit agyonver vagy meggyilkol a feldühödött tömeg, és majd utólag elemzik ki, hogy vajon elkövettek-e bármiféle törvénytelenséget?!
Az úzvölgyi katonatemetőben masírozó provokátorok akciója amiatt mélységesen lehangoló és rendkívül aggasztó, mert az újonnan felállított 150 fakereszt árnyékában rémisztő jelenségek sejlenek fel. Testet ölt és teret foglal egyrészt a nacionalizmus olyan szélsőséges formája, mely az emberi mivoltukból is képes kivetkőztetni ezen eszmék követőit. De megmutatkozik ugyanakkor a karhatalmi erők passzivitása nyomán a román állam vétkes cinkossága is, mely tűri és ezáltal támogatja e szélsőséges eszmék terjedését.
Borítókép: Inquam Photos / Beliczay László