Emberek vagyunk. Tele hibákkal, gyarlósággal, mégis a teremtés koronái. A legjobban sikerült alkotás tele bakival. Például szeretjük a könnyebb utat, a kisebb erőkifejtést. És itt jön a nagy paradoxon: mért pazarolunk eszméletlen mennyiségű energiát a gyűlöletre, az átokra, a rossz elkövetésére, amikor a jó cselekvése századannyi erőkifejtést sem igényelne?
Orvosként épp a napokban botlottam ilyenbe. Tettlegesség, lelki kínzás, törvény elé citálás. Miért is? Tán már senki sem tudja pontosan. Elpazarolt évek, szenvedéssel teli, ellopott idő az életekből. Aztán szintén nemrég tapasztalt sommás ítélet: nem megyek a templomba, amíg oda olyan emberek járnak, mint X. Y. Hoppá! Ki miatt is járunk oda? Nem a Jóisten miatt? Akkor meg mit számít, ki jár még oda? No és ki jogosult arra, hogy bárki fölött is ítélkezzen itt? Talán én? Ki is a bűnös valójában? Saulból Pál lett és szent. Mária Magdolnát majdnem megkövezték! Mert gyorsan kimondjuk az ítéletet, anélkül, hogy tükörbe néznénk.
Közéleti emberként az elmúlt két hétben rakatnyi mennyiségű gond zúdult rám, amely megoldásában tanácsomat kérték, ami létre sem jött volna, ha kicsit is használja az ember az emlegetett foncsoros üveget, mielőtt tesz vagy megszólal. Mert úgy cselekszünk néha – akár több diplomával is a zsebben, s akár a politikában is –, mintha a sakkról nem is hallottunk volna, azazhogy legalább egy-két lépést lássunk előre, nem is beszélve azok következményeiről. Azt meg mindenekelőtt tudni illene, hogy merre lép a ló, igaz-e, amit a futó mond (vagy bolond), és hogy sok parasztlúd király-disznót is győzhet akár. De ilyen a nagypolitika is. Ha nem ülnénk fel mindig az uszításnak, akkor egyszer arra ébrednénk, hogy szereti egymást a magyar és a román, a szlovák, az ukrán, az osztrák stb. Igaz, akkor aperitif (előital) helyett utópiát innánk…
Süveges Gergőnek megjelent egy könyve Apakulcs címmel, ahol az apaság intézményének csöppet sem könnyű ellátásához három megoldási kulcsot ad. Az első a tudás kulcsa, amelynek hívószava: ismerd! A második a jóakarat kulcsa és hívószava, a szeresd! A harmadik pedig a szövetség a támogasd hívószóval. Azt hiszem, ezek a kijelentések nem is szorulnak sok magyarázatra. Magam arra döbbentem rá előbb, mennyivel jobb apa lettem volna, ha ezt így tudom, aztán meg arra, hogy orvosként és közéleti emberként öntudatlanul is ezek szerint próbáltam, próbálok élni. S ha mindezt áttennénk a politikába is, akkor tényleg tündérországban élnénk.
No és miért is ne, hiszen ha ismerek valakit, tudom, ki ő, és jóakarattal tudok fordulni felé, szeretni tudom őt, szövetségre lépve pedig támogatni tudom.
És – most tessenek figyelni – ő is engem! Könnyebb volna, nem?
