– Ismertük a családtörténetet. Báthori Zsigmondtól kapott először nemeslevelet egyik ősöm. Tordán kelt a levél. Bocskai István, Magyarország és Erdély fejedelme Kassán kelt levelével iktatta Nagy Pált és általa testvéreit, Tamást és Jánost Magyarország és Erdély nemesei közé. Aztán az öreg Rákóczi Zsigmond fejedelem állított ki nemeslevelet Fogaras várában, amit be is jegyeztek a Királyi Könyvekbe. Címert is adományozott az őseimnek, ma is ott van a szotyori református templom szószékkoronáján és a családi kripta homlokzatán: a pajzson két oroszlán ágaskodik a véres kardért. A Szotyori Nagyok kivették részüket a haza védelmében. De tény, a dicső elődökről már kevesebb szó esett a családban.

A közelebbi családtörténet jobban élt az emlékezetben. Ott volt például dédapám, Nagy Károly, aki már egyszerű leányt vett feleségül, Tóth Ágnest, az ő édesanyja, Tóth Anna házvezetőnő volt Brassóban, és szerelemgyereket hozott a világra. Ebből a házasságból származik az én nagyapám, Simon és testvérei, Zsófia és Ágnes. Nagy Károly testvére, János építész volt, mérnök, és elvett feleségül egy osztrák bárónőt, Riethofeni Gu­gemberg Eufrosinát. E két házasság miatt az üknagyanyám, Pávai Vajna Terézia mindkét fiával haragban volt. Károlyra azért, mert rangján alul házasodott, Jánosra pedig azért, hogy osztrák baronesszel kötött házasságot. Ükanyám megszenvedett a ’48-as forradalomért. A szabadságharc után bújtatta az ellenállókat. Jól ismerte Török Jánost, aki Várady Józseffel együtt részt vett a Makk-féle összeesküvésben, akiket ki is végeztek. Akkor több háromszéki nemesasszony támogatta és rejtegette őket. Egy Kovács nevű kapitány tartóztatta le az asszonyokat, és börtönbe zárták. (…)

– A trianoni döntés után mekkora birtokot hagytak meg?

– (…) Nagyapámtól elvettek valamit a román hadsereg számára, aztán még az egyházhoz is került, de nem vettek el sokat. A kemény harc a kommunizmusban következett, amikor mindenünktől megfosztottak, földönfutóvá tettek. Nem volt nagy birtoka nagyapámnak sem, így keveset vettek el a román világban. Apám Groza Péter földreformja előtt 87 hektáron gazdálkodott, és Nagy Évának is ennyi volt. (…)

Szüleink házasságából születtem én (1935) és Tamás öcsém (1942). Engem a román világban kereszteltek, és a román anyakönyvi hivatalnál a Nagy Simion Varnava nevet írták be, magyarul Nagy Simon Barnabás. Öcsém a magyar világban született, neki már magyarul vezették be a nevét. Mai napig nem tudtam magyarosítani a nevem a pereskedés és a birtok visszaszerzése miatt, így is annyit akadékoskodtak a visszaszolgáltatással, mert a múlt rendszer kiszolgálói érvényesültek most is, a földek elosztását önkényesen végezték. (…)

Aztán jött 1949, és mint földesúri maradványoktól elvettek mindent. Utánunk következtek a kulákok, az talán még keményebb harc volt itt, Háromszéken. Most a romániai változások után visszakaptam 21,60 hektár szántót, s a többi legelő, a szotyori határ helyett. Az első földtörvénnyel 1991-ben perrel vettünk vissza közel 10 hektárt. (…) A második földtörvénnyel részvényesek lettek sokan, olyanok is, akiknek nem volt földjük az állami gazdaságban, aztán amikor felbomlott, akkor minden részvényes kapott földet. Mi pedig újra kifosztottak lettünk. Teljesen a kezükben voltunk akkor is, most is. Így kaptuk vissza Szotyorban a Gabonás-kertet, rajta van egy régi épület, amely még 1802-ben készült, Nagy Tamás építtette. Igaz, a fiai nem laktak benne, mert Károly máshol építkezett, ott most én lakom. Ezen az udvaron állt a déd­apám háza, de azt teljesen lerombolták a kom­munizmus idején. Ami most itt van, mindent én építettem a fiammal.

– Beszéljünk 1949-ről. Mi történt azon a bizonyos március 2-áról 3-ára virradó éjszakán?

– Jöttek éjjel, éjféli 12 után valamivel, egy csoport emberrel, összeszedték innen a faluból, hogy legyen tömeg mögöttük. Milicistákkal együtt érkeztek. Aktivisták vezették, egy Cser nevű brassói magyar borbély volt az a pártember, aki vezette az államosító bizottságot. Azt követelte apámtól, írja alá, hogy önként adja át a vagyonát. Apám kikelt magából, azt kiabálta: „Milicista vezeti ezt a rablást? Jöjjenek! Piszkos banda! Ilyesmit kérnek, hogy én aláírjam? Maga a koronatanúm – mondta ennek a brassói borbélynak –, hogy én ilyent nem írok alá!” Szóval ez egy kommunista párthatározat volt, aztán később adtak neki számot is, hogy törvényerejű rendelet legyen. Negyvenkilós csomagot lehetett összeszedni, de időt nem hagytak semmire, bevittek Szentgyörgyre egy fekete, dubaszerű autóval. Én tizennegyedik esztendőmben jártam, de még a hétesztendős öcsém is rajta volt a kizsákmányolók listáján. A milíciának volt egy nagy terme, gyűlésterem lehetett, oda bezsúfoltak mindenkit, akit Háromszéken összeszedtek. Sokáig vártunk, amikor jött egy milicista, és azt mondta, mindenki keressen magának lakást. Apámnak sok jó barátja volt, de kinek a nyakára menjen? Hát egyszer jön Wutsi Alfréd bácsi, aki meghallotta, mi történt, s azt mondta: „Gyertek hozzám!” Az édesanyjának a tulajdona volt a Zöldfa vendéglő, németek voltak, aztán ki is telepedtek Németországba. Nála laktunk két-három hetet, s akkor édesanyám egyik rokonánál, Szemerján kaptunk egy szobácskát, ott lakott a család másfél évet. Édesapám alkalmi munkát vállalt, ahol és amit kapott. A személyi igazolványainkba nem ütöttek még pecsétet, de minden hétfő reggel 8 órakor kellett jelentkezni a milícián. 1950 nyárutója volt már, amikor beszélték édesapámék, hogy lázadás van a falvakban, ellenállnak a kollektivizálásnak. Bajkó Lajos bácsi, egyik sorstársunk mondta édesapámnak: „Nézd meg, Simon, ennek mi isszuk meg a levét!” Hagyták, hogy a lázadás terjedjen el, legalább két-három hetet hagyták és provokáltak. Szeptember 22-én éjjel szedték össze megint az összes kiemeltet, ugyanúgy, mint ’49 márciusában. Levitték Brassóba a vasúti rendezőállomásra, bevagonírozták teherszállító kocsikba szüleimet és sorstársaikat, és elvitték Dobrudzsába, akkor Konstanca tartományba. (…) Ott volt az elhurcoltak között édesanyám és öcsém. (…)

Mi apámmal kimaradtunk. Gazdasági iskolába jártam Szentgyörgyön, ott értesültem, hogy anyámékat elvitték. Búsultam, mi lesz most, de a tanáraim vigasztaltak. Jó emlékeim vannak Havadtői Imre igazgatóról, Demeter Sándor tanár úrról, aki Kőröspatakról származott, és aki mondta nekem: „Ne búsulj, fiam, lesz valahogy!” Dél körül hívattak azzal, hogy édesapám keres. Megörvendtem nagyon. Ő baksavágni, vagyis erdőgyéríteni volt a Sugás-erdőben. (…) Meghált egy barátjánál, ezért nem vitték el. Másnap jelentkezett a Securitatén, vitt engem is magával. Hazaengedtek, hogy ezt-azt szedjünk össze magunknak, de a lakásunk le volt pecsételve. Volt egy kiküldött a városi tanácstól, Kisgyörgy Tamás, rendes ember volt, felvette a pecsétet, beengedett, és azt mondta: pakoljanak össze mindent, amit lehet, jobbacska holmit. Sok nem volt, mert még a bútorokat is úgy kaptuk innen-onnan. A mi házunkból Szotyorban mindent széthordtak. Jut eszembe, hogy miután hazakerültünk Dobrudzsából, évekkel később anyámat egy kedves ismerős fiatalasszony behívta a házába, hogy megmutassa, milyen szép. Hát nem felismerte az abroszt az asztalon? (…) No, de visszatérve a történetünkhöz. Bevittek Brassóba a Securitate pincéjébe, odahozták az ún. „lázadókat”. Minket, a „burzsoá-földesúri kizsákmányolókat” összekevertek a „lázadókkal”. Jó nagy pince volt, frissen padolva fenyődeszkával, oda zsúfoltak össze, és ahogy leültünk, odaragadtunk a gyantás padlóhoz. Ott voltunk egy, de lehet, hogy vagy másfél napot, s akkor jöttek és olvasták a nevünket, és kivittek egy dubába, egymáshoz szólni sem szabadott, ha mégis megtettük, ránk kiabáltak. Felszállítottak a fellegvárba, akkor börtön volt: Hadnagy Pista bácsi, Borbáth Dezső, Bene József, Bene Dénes, egy másik szállítmánnyal hozták Szakács Jánost, ő „lázadó” volt, Kicsi Vilmos, rájuk emlékszem. Következtek a kihallgatások, úgy működött, mint egy kisebb üzem, jöttek-mentek az autók, szállították a rabokat. Ott voltunk három hónapot. Fiatal voltam, jóformán gyermek, tizenhatodik évemben jártam, kiéheztettek úgy, hogy egy életre megtanultam enni, akármilyen ételt adtak, finomnak tűnt. Reggelre volt tercs, valami puliszkalé, olyan három deci, egy kicsi marmaládéval. Első napokban rá sem tudtunk nézni, de később a csajkát az ujjunkkal kimártottuk. Délre volt valami gyenge leves, benne néha murok megvagdosva, de úgy, hogy ropogott a fogunk között a homok, nem mosták meg, és árpakása, ma már azt sem tudják az emberek, hogy mi az, és mellé 25 deka kenyér, a napi adag. Estére megint valami hasonló lé. Minket nem hallgattak ki, mint a lázadókat, hanem ott tartottak, amíg Dobrudzsa felé összegyűlt egy új transzport. Szegény Zsigmond Zolti bácsit ütötték-verték. Ő vágta el a telefondrótot otthon, Gidófalván, amikor a falu lakosai fellázadtak, két fiatalembert meg is lőttek a milicisták a megtorlás során. Nem vallott. Gúzsba kötötték, ütötték a talpát, kínozták kegyetlenül. A fellegvári börtönben beszélgettek a foglyok, kérdezgették, hogy miért vitték oda őket. Emlegették egy párttitkárnak és egy szekus főhadnagynak a nevét, akik jártak a faluba és biztatták őket, hogy ha nem akarnak kollektívet, szervezzenek tüntetést, elvégre népi demokráciában élünk. Azt is mondták, hogy írják fel a tüntetés tábláira: Éljen Sztálin elvtárs! Éljen a Román Kommunista Párt! Le a kollektívvel! Az emberek pedig szót fogadtak. Na, ez volt a „lázadók” története.

Minket, amikor annyian összegyűltünk, levittek Tulceára. A milícia épületében voltunk egy szűk hetet. Megengedték, hogy kísérettel kimenjünk, vásároltunk puliszkalisztet, túrót, olajat, volt egy nagy fehér mosdótálunk, amelyet vittünk magunkkal, és abban főztük a puliszkát a milícia konyháján. Bene Jóska bácsi osztotta el mindenkinek. Őt két testvérével – Dénessel és Zoltival – Dálnokból emelték ki. Két csajkával kaptam, nem győztem enni. Utána a milícia „kiadott” a zebili kőbányának, és ők „elvállaltak”. Zebilben egy vasúti kőbánya volt, erős gneiszt bányásztunk, kemény kőzet volt, tört, mint az üveg. Hosszú nyelű kalapáccsal törtük és raktuk vagonokba. Volt egy bakancsocskám, de kellett vennem egy gumibocskort, mert az nem csúszott az emelőn, amikor taszítottuk fel a rábát, a bakancs csúszott, de a gumi tapadt. Még volt egy hasonló korú gyermek, alig tizennégy esztendős lehetett, a mikóújfalusi Szakács András, Bandika. Hazafelé leveleztünk, tudattuk, hogy élünk, megvagyunk, addig nem tudtak rólunk semmit. Innen, a szentgyörgyi rokonoktól értesültünk, hogy anyám és öcsém hol vannak. Itthoni közvetítéssel léptünk kapcsolatba velük. Egy Pătrașcu nevű volt a bánya igazgatója, megkértük, hogy engedjen el meglátogatni. Hatvankét kilométerre voltak tőlünk, a Duna mellett, Orejaria (Rizsfarm) – úgy mondták, nagy barakkok voltak. Gyalog elmentünk, néztük a térképet, románul írta a falvakat, de ha kérdeztük, hogy merre menjünk, csak a régi török neveket tudták, Alibiköy (Agighiol), Besteköy (Beștepe), Ortaköy (ma Horia), ahogy az öregeket is mind török névvel szólították. Valahogy így hangzottak. Az állami gazdaság, ahová mentünk, Mir­cea Vodăhoz tartozott, ott volt a központja. Elértünk az állattenyésztési részhez, ott megháltunk, apámék sok ismerőst találtak, beszélgettek. Ott volt például Hollaky Béla bácsi és Ilus néni Tamásfalváról, és Jakabos Anti bácsi, aki ott is halt meg, nem érte meg a hazajövetelt. Másnap aztán elmentünk, megkerestük anyámékat. Nagy barakkban laktak, mindenkinek volt egy priccs, alatta a csomagja, feje felett egy polcocska. Aztán kérvényeztük, hogy engedjenek oda, ahol ők is dolgoznak. Borbáth Dezső bácsi is velünk volt, ő dálnoki volt, szintén „lázadó”, közeli rokona Barabás Miklós festőnek. Szegény még a kapun sem ment ki, mégis lázadó lett. Felesége és családja Konstanca tartományban volt egy faluban, így neki könnyebben ment ugyanazon tartományon belül. Két hét alatt meg is kapta az engedélyt. De mi Konstanca tartományból Galacra kértük az áthelyezésünket, nagyobb bürokráciába került, és hat hónapba tellett, amíg elengedtek. 1951-ben jártunk, jött az ősz, learattuk a rizst, kicsépeltük, még jó idő volt, októberben a Dunában mosakodtunk.

Kellett is, mert a rizspor csépeléskor vastagon rakódott az emberre. Utána jött a szántás ökrökkel, egyes ekével szántottuk a rizsföldeket. (…)

– Mi volt a legnagyobb nehézség? Mi tette elviselhetetlenné az életet? Volt-e társasági élet, vidámság is a keserűségben?

– Számkivetettek és kiszolgáltatottak voltunk. A két közeli falu Traján és Cerna volt, ez utóbbi kissé messzibbre. Apám ott valami lisztet vásárolt, többecskét, vagy tíz kilót, s a nyakán hozta haza 6–7 kilométert, megerőltette magát, és kapott egy agyérbénulást, alig negyvenévesen. Lebénult fél felére. Ekkorra történt az is, hogy én sárgaságos lettem. Nem éreztem jól magam, elmentem Horiába, amint említettem, török nevén Ortaköybe. Az orvos nem engedett haza. Hat hétig ott voltam, s onnan, amikor kiengedtek, gyalog mentem haza, vagy 13–14 kilométert. Anyám apámmal a brăilai kórházban volt. Öcsém is velük volt. (…)

Apámat még négy évig ápoltuk az agyembólia után, le volt bénulva. Szerencsénk még így is egy „földinkkel” volt. Dr. Sepsiszentkirályi Kiss Kálmán törvénybíró Brassóban írta a kérvényeket, és egyet a sok közül jóváhagytak. 1958-ban hazaengedték az egész családot. Nagyapám, Sidó János uzoni házában laktunk, akkor volt itthon a nagy kollektivizálási hullám, munkahely nem volt, és Brassóba nem mehettünk, mert D. O.-sok voltunk. Anyánknak a dobrudzsai nyolc évet nem számították be a nyugdíjba, és nem volt, csak kilenc éve, tehát kellett még egy, tehát tíz év a szociális nyugdíjjogosultsághoz. Uzonban az állami gazdaságnál kerestek egy takarítónőt, próbálkozott, de nem vették fel. 1963-ban a D. O.-t megszüntették, s akkor elment dolgozni, a kollektív gazdaságban volt segédkönyvelő. Apám 1967-ben meghalt, s utána anyám elment Brassópojánára egy szállodába dolgozni, ágyneműraktáros volt. Nem sokkal később méhrákos lett, kezelték, s megműtötték Kolozsváron, de operáció után – már jobban volt – egy vérrög elindult az erekben és a szíve megállt. Három évvel élte túl apámat, 1970-ben meghalt. (…)

– Hogy alakult az élete?

– Huszonnégy éves voltam, amikorra hazakerültünk. Be akartak sorozni katonának itthon is, mert Măcini-ben nem sikerült. Ott behívtak és azt mondták, írjak kérést, hogy sorozzanak be a román hadseregbe, és írjam bele, hogy milyen helyzetben vagyok. Így felszabadulok a D. O. alól – mondták. Persze elvittek volna munkaszolgálatra. Nem ezt választottam, jobb volt anyám s apám mellett kényszermunkán, mint munkaszolgálatos katonának lenni. Amikor hazakerültem Dobrudzsából, hívattak ide, Szentgyörgyre ugyanezzel a mesével. Akkor már huszonnégy esztendős voltam, gondoltam, eltelik még két év valahogy, és huszonhat évesen már kiöregedem a sorkatonai szolgálatból. Uzonban nehezen kaptam munkát. Fiatalon megházasodtam, született egy fiam, szép gyermek volt, mindent ő örökölt Uzonban. Méhészettel kezdtem foglalkozni, és ilyenformán vállalkozó maradtam a kommunizmusban is, miután 1964-ben felszabadítottak a kényszerlakhelyről. Kezdtem egy család méhvel és három rajjal, és szaporítottam, mentem vándorolni az akácvirágzáskor. Olyan évem volt, amikor 3 és fél mázsa akácmézet hoztam haza. Húsz évet a méhek után éltem. A házasságom sajnos nem sikerült, elváltunk, otthagytam Uzont. Megismertem a mostani feleségemet és elköltöztem Dálnokra, ott éltünk az ők házukban. A legelső méhpavilont én készítettem. Egy autóbusz aljára építettem fel a 82 méhcsaládos pavilont. 1990 után rögtön nekifogtam gazdálkodni Dálnokban, majd itt, Szotyorban és Illyefalván béreltem területeket. Közben harcoltam, hogy adják vissza a mi tulajdonunkat, vettem egy traktort, és azzal szállítottam a méheket. Visszaszereztem ezt az életet, itt, ahol most lakunk. Mindenütt keresztbe tettek, ezt a 88 áras udvart perrel szereztem vissza, pedig semmi nem volt meg rajta, buldózerrel temették be a házunk helyét.

– Az elmúlt évtizedekben mi történt itt, Szotyorban?

– Amikor államosítottak, ide állami gazdasági székházat helyeztek, még megvolt minden épület. Utána átköltözködtek Uzonba, és ezt meghagyták a vendégmunkásoknak, Bákóból, Vranceából jöttek munkások. A lovakat bekötötték a házba, azok a ház oldalát kiduvasztották, a mennyezeti gerendákat pedig eltüzelték. Nem jártunk vissza ide, csak halottak napján a temetőbe. 1990-ben, a változások után azonban visszaigényeltem a földeket az akkori földtörvény szerint, de betettek részvényesnek az állami gazdaságba. 50 árat adtak vissza természetben. Fellebbeztem, ám ellenségesek maradtak a helyi vezetők is, az állami gazdaság vezetői is.

– Magyar magyar ellen ismét, mert akik döntéshelyzetben voltak itt helyben, magyarok voltak.

– Fel is szólaltam egyszer egy gyűlésen, elmondtam, hogy „én a kommunizmusban üldözött voltam, s amikor jött az új világ, a hatalomban mind azokat láttam, akik nekem üldözőim voltak, úgymond. Ezért kellene összefognunk, akik magyarok vagyunk, ne pártoskodjunk, marjuk egymást. Meggyőződésem, hogy csak akkor maradhatunk meg, ha megszűnik közöttünk, magyarok között az ellenségeskedés, nem szakadunk pártokra, nem szóródunk szét.