Két éve szolgál Árkoson helyettes lelkészként Józsa Tihamér református lelkipásztor, aki minden szempontból jól beilleszkedett a helyi közösségbe, ezen kívül pedig egy olyan tevékenységet is folytat, mely talán még nagyobb elismertséget, hírnevet szerzett neki, mint a lelkészi hivatás. Hosszútávfutóként újabb és újabb kimagasló teljesítményeket jegyez itthon és külföldön egyaránt, és futóedzőként is rengeteg sepsiszentgyörgyi sportoló munkáját segíti edzéstervekkel, jó tanácsokkal. Bevallása szerint lelkészi hivatása és a sport kiegészíti egymást az életében.
– Miért lett lelkész?
– Semmi különleges története nincs ennek. Orbaiteleken születtem 1990-ben, egyszerű családban, senki sem volt lelkész a felmenőim közül. Túl sok lehetőségem nem volt a kibontakozásra, iskolába jártunk, utána fociztunk az utcán. Vasárnaponként néha a nagymamám vitt el templomba, ahová a szüleim inkább csak ünnepnapokon jártak, mint a székelyek általában. Máshová is magával vitt a nagymamám, például a március 15-ei rendezvényekre, vagy akár nőszövetségi gyűlésekre is, és ahogy nagyobb lettem, vallásórára is jártam. Tinédzser koromban egy fiatal lelkész került a falunkba, Gyarmathy-Bencze Bulcsú, aki nagy hatással volt rám, egész más egyházat mutatott nekem, mint amit addig láttam, új színt, új lendületet hozott a régi, megkötött formák közé. Akkor fészkelte be magát fejembe a gondolat, hogy ha ilyen vagány lehet egy pap, akkor én is el tudnám képzelni magam ezen a pályán. 2008-ban felvételiztem is a teológiára, de nem készültem fel eléggé, nem jutottam be. Utána öt évig otthon voltam, majd újra megpróbáltam, sokkal elszántabban és magabiztosabban.
– És felvették. Mi történt az öt év alatt?
– Élettapasztalatot gyűjtöttem. Elkezdtem a közgazdasági egyetemet, mellette egyre komolyabban fociztam. A sport valójában egész gyermekkoromat meghatározta, játszottam a falusi focicsapatban, aztán az egyetem mellett kézilabdáztam is Sepsiszentgyörgyön.
– Tehát sokkal idősebb volt az évfolyamtársainál a teológián...
– Igen, a végzősökkel voltam egyidős, velük is találtam meg inkább a közös hangot. Nem egészen olyan volt az egyetem, amilyennek elképzeltem, többször fel is tettem magamnak a kérdést, hogy vajon tényleg nekem való a lelkészi pálya? Másodéven például rengeteg elméletet tanultunk, és én nem szeretek egy helyben ülni, kicsit megijedtem a majdani irodai munkától. De aztán elmúlt a bizonytalanságom, és egyre határozottabban éreztem, hogy mégiscsak ez az én utam.
– Az egyetem alatt is sportolt?
– A futás akkor kezdődött. Fél évvel azelőtt halt meg édesapám, hogy bejutottam az egyetemre, ezért a teológia mellett dolgoznom kellett, különböző részidős munkákat. A napjaim úgy néztek ki, hogy egyetem–munka–foci, és persze Abigéllel, a barátnőmmel is időt kellett tölteni, ezért nehéz volt összeegyeztetni a programot. Próbáltam olyan sportot keresni, ami nem kötött időpontban történik, több szabadságot ad. Edzőterembe jártam, kipróbáltam a street workoutot (utcai testedzés), de egyik sem vált be. A testvérem hívta fel a figyelmemet a futásra, mondta, hogy menjünk el egy tíz kilométeres futóversenyre. Én addig utáltam szaladni, ezért kapus voltam a fociban és kézilabdában is, de az a verseny meghatározó volt számomra, valami olyan érzés fogott el futás közben, hogy azonnal a szenvedélyemmé, aztán az életformámmá vált.
– Az édesapja halála befolyásolta-e abban, hogy a teológiát választotta?
– Konkrétan nem, de abban segített, hogy reflektáljak önmagamra, és rájöjjek, valójában sehol sem tartok, nincs életcélom, csak élek egyik napról a másikra. Abigél, a barátnőm is készült Kolozsvárra egyetemre, ez is ösztönzött, hogy én is megpróbáljam. A korábbi felvételim óta eltelt öt év alatt már rendszeresen jártam templomba, fontossá vált számomra ez a lelki feltöltődés.
– Hol lett lelkész az egyetem elvégzése után?
– A sepsiszentgyörgyi szemerjai gyülekezethez kerültem. Kicsit féltem az igazi papságtól, mert túl sok gyakorlatot azért nem szerez az ember az egyetemen, de a szemerjai gyülekezet nagyon nyitott volt, azonnal befogadtak, és elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. A kollégákkal, feletteseimmel is megtaláltam a közös hangot, minden ötletemre vevők voltak, jó évet töltöttem ott. Az esküvőnket is ott tartottuk Abigéllel. Nehéz szívvel jöttünk el, amikor kihelyeztek Árkosra helyettes lelkésznek, de itt is jól érezzük magunkat, szeptemberben lesz két éve, hogy itt szolgálok. Mint mindenhol, itt is vannak nehézségek, de kárpótol ezekért az emberek szeretete.
– Térjünk át a futásra. Mi történt a tíz kilométeres verseny után?
– Elkezdtem rendszeresen szaladni, és még nagyobb célokat kerestem. Fél évre rá következett egy félmaraton, utána pedig még abban az évben a maratont is lefutottam, mely általában a csúcsnak számít egy futó életében. Kevesebb mint egy év alatt jutottam el nulláról a maratonig, és erre mondják, hogy nem szabad így csinálni. Meg is szenvedtem a maratont, mert inkább csak elméletben voltam felkészülve rá, fizikailag nem nagyon. Mondták, hogy a 32. kilométer körül dől el, hogy tudja-e folytatni az ember vagy sem. Nálam a 35. kilométerjelző tábla után jött el ez a fal, a lábaim annyira elsavasodtak, hogy lépni sem tudtam. Megálltam nyújtani, de már mindenem fájt, olyan izmok is, amelyekről nem is tudtam, hogy léteznek. Ezért úgy fejeztem be a maratont, hogy ötszáz méter szaladás, ötszáz séta, az utolsó két kilométeren pedig kétszáz futás, kétszáz séta. Akkor határoztam el, hogy tudatosabban fogok edzeni, nem úgy, hogy egy nap két kilométer, két hétig semmi, utána húsz, aztán újra semmi. Elkezdtem olvasni erről, edzővel is dolgoztam, aztán beindult a Youtube-ozás is, a versenyek videóra való rögzítése, hogy másokat is mozgásra ösztönözzek. Képzéseket végeztem ezzel kapcsolatosan, hogy segíteni tudjak másoknak. Lassan a mindennapjaimba is beleivódott a futás, és átalakította az életemet: magabiztosabb lettem, jobb lett a problémamegoldó képességem, stresszkezelésem. Az édesapám halálát is segített feldolgozni.
– Nagyobb távokat is futott. Mesélne a májusi balatoni ultramaratonról?
– A maraton után több ultramaraton következett, volt egy 50 kilométeres, aztán egy 80, majd a 210 kilométeres balatoni futás, amiből 190 kilométert sikerült teljesítenem. Az ultrafutás valójában több mint sport, inkább egy utazáshoz hasonlítható. Az én első problémám az volt ezzel, hogy három nappal a verseny előtt itthon még 5 fokban, hosszú nadrágban edzettem, ott pedig 20 fok volt a rajtnál, két óra múlva pedig már 30 fok. 70 kilométer után már nem bírtam, de a kísérőm mondta, várjuk meg az estét, hogy hűljön le az idő, és folytassam. 102 kilométernél volt egy újabb mélypont. Találkoztam Abigéllel és a kisfiunkkal, akik váltóruhát hoztak, és ez erőt adott a következő két kilométerre, de tudtam, hogy húsznál is több óra múlva láthatom újra őket, és éreztem, hogy inkább hazamennék. A kísérőm biztatott, hogy szaladjak még egy-két kilométert, és újra neki lett igaza, mert közben éjszaka lett, és egy olyan 40–50 kilométeres táv következett, amikor élveztem a futást. Itt már néha hallucináltam, úgy éreztem, hópelyhek hullanak a bőrömre, és egyszer úgy tűnt, hogy rengeteg futó van előttünk, zászlók lengnek, kürtök szólnak, tapsol a tömeg, de amikor odaértünk, senki sem volt. Olvastam, hogy ez normális az ilyen hosszútávfutás esetében... Végül 190 kilométerig bírtam, huszonnyolc órát szaladtam. 210 lett volna a teljes táv, és a hátralevő 20 kilométerre volt még három és fél órám, tehát le is sétálhattam volna, de már a 90. kilométernél lesérült az Achilles-inam, és ekkorra már annyira megdagadt a lábam, hogy a kísérőm sem biztatott tovább. Nehéz volt feladni, de inkább az egészséget választottam. Így legalább jövőre is megpróbálhatom... Most készülök egy 24 órás versenyre, ami azt jelenti, hogy ennyi ideig folyamatosan futunk egy körpályán, és az nyer, aki a legtöbbet tudja lefutni ezalatt.
– Ki volt a kísérője, és mi volt az ő feladata?
– Magyarosi Orsi gyógytornász volt a kísérőm, bicajjal-autóval követett, és nagy segítség volt mindenben. Nekem csak futnom kellett, és bármilyen ételt-italt kívántam, ő elintézte, hogy időben megkapjam. Ugyanígy, a feleségem is rengeteget segített, hozta, amit kértem. Valójában ez egy csapatmunka, úgy is kezdődött, hogy elmondtam Abigélnek az álmomat, jeleztem neki, hogy ez mennyi felkészüléssel jár, ő pedig azt mondta, támogatni fog, megcsináljuk.
– Miért kezdett el futóedzőként dolgozni?
– Valójában magam miatt kezdtem tudatosan foglalkozni a témával, és elég mélyen beleástam magam. A cél az volt, hogy eredményes legyek, és elkerüljem a sérüléseket. Elmentem egy képzésre, és közben segítettem pár barátnak felkészülni félmaratonra, maratonra, vagy akár abban is, hogy elkezdjenek rendszeresen szaladni. Tehát valójában az igény szülte ezt, örömmel segítettem, akinek tudtam, úgy éreztem, az ő sikerük az én sikerem is.
– Tervei?
– Folytatni a lelkészi hivatást és a sportot, szerető családi környezetben élni... Bízom benne, hogy Nátánkának is át tudom majd adni mindazt, amiben én hiszek. Nyitott vagyok bármilyen kérdésre, a tudásom és lehetőségeim szerint próbálok mindenkinek segíteni, aki hozzám fordul, sportban és hitbéli kérdésekben is. Szerintem nagyon összevág ez a két terület. Én nem az a lelkész vagyok, akit csak vasárnap lehet látni, palástban, hanem igyekszem ott lenni az emberek mellett egyszerű ruhában, teniszcipőben vagy futócipőben is, mert ugyanolyan ember vagyok, mint ők.
