Ám akkor mi a teendő? Érdemes tovább erőltetni a küzdelmet, vagy meg kell próbálni a legtöbbet kihozni a jelenlegi lehetőségekből? Frusztrációhoz vezet a folyamatos kudarc, vagy dacot és kitartást ébreszt, éleszt? Valóban ez lenne megmaradásunk záloga, vagy a kevesebb is elegendő a túléléshez? Rövid távon vagy hosszabb távlatokban érdemes gondolkodni? Figyelembe kell venni a kedvezőtlen nemzetközi helyzetet, vagy eltekinteni tőle és konokul haladni a kitűzött cél felé? Egyáltalán az autonómiának ma az identitást tápláló töltete fontosabb, vagy tartalma, amely szavatolná, hogy egy sokszor ellenséges államban, amely nemzetbiztonságot veszélyeztető tényezőként kezel bennünket, magunk dönthessünk saját dolgainkról? Ilyen és hasonló kérdések merültek fel azon beszélgetés kapcsán Tusványoson, mely az erdélyi autonómiamozgalmak múltját, jelenét, jövőjét igyekezett feltérképezni.

Érdekes volt visszatekinteni az elmúlt 25–30 esztendőre, számba venni, mi formálta és miként az erdélyi magyar autonómiamozgalmakat. Hihető az RMDSZ-es Székely István felvetése, hogy 1997 tavaszán egy szűk kör – sok szakértőnek álcázott titkosszolgával – döntött arról, hogy a romániai magyarságot nem engedi az önrendelkezés útjára lépni, hanem a hatalomban, annak közelében tartva igyekszik megoldást keresni problémáira. Ehhez igazodott az év nyarán a neptuni paktum, amely nemcsak a román állam további viszonyulását határozta meg, de ellenséges táborokra szakította a romániai magyar érdekképviseletet is. Az RMDSZ maradt a hatalommal egyezkedő, sokszor abba belesimuló szervezet, amely amellett tett hitet, hogy kis lépésekkel, folyamatosan bővítve az erdélyi magyarság jogait, eredményes lehet, belőle kivált az ellenzék, az „autonomisták”, akik árulásnak tartották az RMDSZ stratégiáját, és az autonómia elérésében látták a biztos jövőt szavatoló megoldást. Mozgalmuk a 2000-es évek végére teljesedett ki, ekkor vált jelentőssé támogatottságuk, és az RMDSZ is kénytelen volt irányt váltani, hogy visszaszerezze egyre csökkenő népszerűségét. Főleg szavak szintjén, elsősorban kampányokban tűzte zászlajára az autonómiát, és a tömegnyomás kényszere alatt csatlakozott néhány akcióhoz is. Ma már tudjuk, ezek voltak az erdélyi magyarság legjelentősebb megmozdulásai. Aztán mintha hamvába halt volna az egész. Az ellenzék újabb és újabb pártokra szakadt, az RMDSZ visszanyerte régi fényét, az autonómia ügye pedig elveszítette maga mögül a tömegeket, ma már alig tucatnyi lelkes, konok ember próbálja életben tartani, továbbvinni a lángot. Kiábrándultunk a sorozatos kudarcok miatt? De hisz első perctől tudni lehetett, hogy hosszú, akár több évtizedes menetelés szükséges... Csalódtunk, mert a politikum nem használta ki a tömeg erejét, nem élt a lehetőséggel, nem állt elő követelésekkel például a százezer székelyt megmozgató nagy menetelés után? Bizonyára – de ez ok a feladásra?

Láthatjuk, a román állam által támogatott konszociatív modell részmegoldás csupán. Többet eredményez, amíg az RMDSZ hatalmon van, ingataggá válik, amint ellenzékbe kerül. Képlékenyek még a törvénybe iktatott szerzett jogok is, könnyen semmibe vehetőek, eltörölhetőek. A gazdasági megerősödés, térségeink fejlődése fontos – de elegendő? Olyan stratégiára lenne szükség, amely ismét egybekovácsolhatja a széthúzó magyar politikai táborokat, és amely nemcsak a mát, de a holnapot is biztos alapokra helyezi. Van esély erre? Megtalálják az új (vagy akár a régi) irányt? Melyik lesz az?

Borítókép: Albert Levente