Az 1848-as forradalmat mind kifelé, Ausztria irányában, mind befelé, a széles néptömegekkel szemben konzervatív módon, felülről lezáró 1867. évi kiegyezés a Habsburg-birodalmat kétközpontú alkotmányos monarchiává alakította. Ausztria és Magyarország ezután külön-külön, önállóan intézte belügyeit, míg az állami szuverenitás szempontjából elsőrendű kérdéseket: a külügyet és hadügyet egyetlen központ, az uralkodó által döntően befolyásolt külön apparátus kezelte. A korlátolt szuverenitás a dualizmus fél évszázada alatt a politikai élet neuralgikus pontja maradt, s erősen kihatott a nemzetiségi politika alakulására is.

Véget ért Erdély különállása

A kiegyezéssel vége szakadt Erdély három évszázados különállásának. A magyar liberális tábor, valamint az osztrák-német burzsoázia között az uralkodó Ferenc József egyensúlyozó közvetítésével kimunkált kompromisszum egyik alapfeltétele magyar részről éppen az 1848-ban elfogadott unió maradéktalan visszaállítása volt. 1867. június 20-án egy uralkodói leirat formailag is feloszlatta a kolozsvári országgyűlést, ugyanazon a napon egy másik leirat érvénytelenítette a nagyszebeni tartománygyűlés határozatait.

Az Andrássy Gyula gróf által alakított kormány a parlamenttől még március 8-án felhatalmazást kapott arra, hogy teljhatalommal intézze Erdély ügyeit is. A főkormányszék élére április 29-én Péchy Manót, Abaúj megye főispánját állították királyi biztosként. Az ő működésével, ha lassan is, de megkezdődött a teljes beolvasztás folyamata.

A királyi biztos nem tartózkodott állandóan Erdélyben. A főkormányszéket s így a közigazgatás átszervezését az alelnök, Groisz Gusztáv vezette, noha az érdemi intézkedések már közvetlenül a kormánytól érkeztek az önkormányzatukban frissen helyreállított törvényhatóságokhoz. A nemzetiségi mozgalmak figyelése, a rendészeti ügyek azonban jórészt megmaradtak a kormánybiztosság hatáskörében, ami kétségtelenül komoly politikai súlyt biztosított neki. A kiegyezéses rendszer kritikusai szerint sokáig a nagyszebeni tartománygyűlésen is elnöklő Groisz és barátai („a hatalom polcán hagyott közegei a reactiónak”) tartották kézben Erdély közigazgatását.

Használhatták a nemzetiségi nyelveket

A kormány nem sietett a beolvasztással, már csak azért sem, mert – ellenzéki bírálóinak kifejezésével szólva – „szőrmentében akart bánni Erdéllyel a nemzetiségi ügy miatt” (Magyar Polgár, 1868. szeptember 2.). Érvénytelenítette azokat a megyei határozatokat, amelyek a megyegyűlések tanácskozási nyelvének csak a magyart engedélyezték, ami pedig egy 1848-as törvény hatályon kívül helyezését jelentette. Az államapparátus nem zárkózott el a nemzetiségi nyelvek használatától sem. A pénzügyminiszter meghagyta alárendelt közegeinek, hogy „minden olyan beadványra, melyek a vidéken általánosan beszélt nyelven szerkesztve nyújtatnak be, a végzések és határozatok mindenkor ugyanazon a nyelven adassanak ki”. A királyi biztosság a szász székekkel németül, Fogarassal, Naszóddal, Hátszeggel románul érintkezett, s ezt a gyakorlatot kellett a minisztériumnak is követnie. A belügyminiszter a megyebizottmányokról intézkedve előírta, hogy „minden választás alá jövő állomásra – tekintettel a különböző vallásokra és nemzetiségekre – legalább három és legfeljebb öt alkalmas egyént jelöljenek ki”. A kormánynak szándékában állott a nemzetiségek vezető egyéniségeit legalább részleges együttműködésre megnyerni. Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter felkérte a román ellenzék legtekintélyesebbikét, George Bariţot, hogy elvei, meggyőződése feláldozása nélkül vállaljon el egy olyan miniszteri tanácsosi állást, melyben „feladata a román ifjúság nevelésének vezetése lenne”. Ezek a gesztusok, valamint az egyesítés szinte lassított végrehajtása mutatja, hogy az országszerte berendezkedési nehézségekkel, ellenzéki megyék tiltakozásaival, az alföldi demokrata körök mozgalmaival, osztrák–magyar kereskedelmi és vámszövetség elfogadtatásával, külföldi kölcsönök szerzésével küszködő kormányzat nem akart Erdélyben a szászok és a románok számára teljesen elfogadhatatlan politikai helyzetet teremteni, egyes részintézkedéseivel őket külön is ingerelni.

Az egyenjogúság felé

Az új berendezkedés szempontjából szükségessé vált az unió részletes szabályozásáról külön törvényt hozni (1868. XLIII. tc.), mely ismét kimondotta a polgári és politikai egyenjogúságot, valamint a „nemzetek” szerinti korábbi felosztások és előjogok megszüntetését. A bevett felekezetek jogegyenlőségét megerősítették, önkormányzati rendszerüket megőrizhették, nyomatékosan hangsúlyozva, hogy ezek a jogok a görögkatolikus és görögkeleti egyházakra is érvényesek. Az erdélyi képviselői helyek számát 75-re növelték, a gubernium teendőit a belügyminisztériumnak utalták át, a székely főkirálybírák és a szász ispán kinevezése ezentúl a kormány javaslata alapján történt. A szász univerzitást egyelőre meghagyták, bár bírói jogkörétől megfosztották. A törvény számolt Erdély hosszú különállásának gyakorlati következményeivel, és nem kívánta a korábbi magyarországi jogszabályokat mechanikusan kiterjeszteni a Királyhágón túlra, annál is inkább, mivel az egész jogrendszer korszerűsítése napirenden lévő feladatnak számított, s nem akartak újabb ideiglenességet teremteni. Ennek következtében az abszolutizmus által hozott jogszabályok egész sora maradt érvényben, így Erdély – főként a magánjog vonatkozásában – jó ideig valósággal elkülönülő jogterületet alkotott. A különbségeket az új törvények életbelépése fokozatosan csökkentette, de teljes megszüntetésére a korszak végéig nem került sor. Tíz év leforgása alatt magyar törvények váltották fel az osztrák polgári perrendtartást, büntetőtörvényt, a kereskedelmi törvényt, a váltórendtartást, később a büntető perrendtartást.

Az abszolutizmus egyes intézkedéseinek fenntartása azt eredményezte, hogy Erdélyben részben modernebb, részben viszont kevésbé liberális viszonyok uralkodtak, mint a szűkebb Magyarországon.

Fennmaradt (természetesen számos időközi változással) a korszerű osztrák polgári törvénykönyv, a földbirtokosokkal szemben a vállalkozókat előnyben részesítő 1854. évi bányatörvény. Itt (és Horvátországban) fenntartotta a kormány a központilag irányított, 1876-ig még a közös hadügyminisztérium alá tartozó zsandárszervezetet mint az osztályelnyomás és az általános bűn­üldözés szempontjából nélkülözhetetlent, mely mégiscsak korszerűbb volt a szűkebb Magyarország megyéiben a nyolcvanas évekig fennálló pandúrszervezetnél. A zsandárság megőrzésében már kétségtelenül szerepet kapott a nemzetiségi mozgalmak féken tartásának követelménye. Szerepe volt az 1852. évi antiliberális sajtórendszabályok Királyhágón túli fenntartásában, igaz, ezeket 1871-ben rendeleti úton korszerűsítették, hogy „a sajtószabadságnak az esküdtszéki intézményben fekvő biztosítéka Erdélyre is kiterjesztessék”. A szigorúság csökkent, a lapbetiltás nehezebb lett, a 12 esküdttől 6 „nem vétkes” szavazat már elegendő volt a felmentéshez. A hatósági önkényt ez az eljárás még akkor is korlátozta, ha illúziónak bizonyult, hogy a szabad és független polgároknak tartott esküdtek „élő lelkiismerete biztosabban ítél, mint holt szabályok”.

A külön jogszabályok visszatérő panaszok tárgyát képezték ugyan, azonban nem változtattak a teljes unió tényén, nem akadályozhatták az országrész közigazgatásának átmenettel, s a helyi sajátosságok részleges figyelembevétele mellett történő teljes betagolását. Az uniótörvénnyel egyidejűleg, a nem magyar népek megnyugtatásának szándékával külön törvény készült „a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában”, mely akkor és később is komoly politikai és ideológiai fontossággal bírt.