Ez az a hely, ahol ő a legbiztonságosabban mozog, ahol igazából otthon van, ahol művészként, alkotóként teljesen, feltétel nélkül szabad lehet. Gyerekkorából, de talán apáink, nagyapáink, déd- és ükapáink idejéből, azokból az emberöltőkből, az elődökéből hozta magával mindazt, ami a képein megjelenik, s aminek tárgyai, kellékei, egykor a mindennapokban oly nélkülözhetetlen elemei már lassan halálra ítéltettek. Mert ami ma van — sugallják a képek —, az már teljesen más, mint a valamikorinak a teljessége, egészsége, bontatlan egysége. Minden, ami itt van, amit Székely Gézánál a képek stilizáltan ábrázolnak, az már csak relikviája a múltnak, a múltunknak, az előző, és miért ne, a korábbi századoknak, amelyektől a művész egyszerűen nem tud és nem is akar szabadulni. Valami ősi, mitikus derengés lengi be a Székely Géza-képeket, mintha ezek a munkák nem is egyszerűen csak falra akasztható tárgyak, műtárgyak, hanem archaikus, századok mélyéről visszaköszönő rítusok volnának. Totemfigurák, maszkok keverednek egyszerű falusi használati tárgyakkal, a falusi világnak az alkotót egy életre megkötöző különféle kellékeivel. Szinte törvényszerű, hogy ebben a megkötöző, földi, e világi kelléktárban feltűnjenek az innen való menekülés, az ebből a közegből történő kiugrás, szárnyalás kísérletei is: a szélkakas, a lélekmadár és a visszatérő Ikarosz-figurák e szárnyalás-kísérletek leképezései. Olyan világ ez, amelyben jól érzi magát az alkotó, amely az éltető eleme, munkáinak forrása, de amely szabadságot, szabadság-lehetőséget is ad a szárnyalásra, ahonnan bármikor elrugaszkodhat, de ahová mindannyiszor vissza is térhet. Valahonnan az idők kezdetéről idevarázsolódik a táltos is ebbe a székelygézai mitikus térbe, az esőhívó, a művész előképe, aki előtt a természettel összhangban élő ember babonás tisztelettel viseltetik, hiszen az befolyásolni tudja a varázserejével azt is, amit ő nem, a félelmes természeti erőket. Tulajdonképpen az életre, az életeinkre és mindenekelőtt magára az elmúlásra figyelmeztetnek Szé­kely Géza alkotásai, arra, hogy megszülettünk, világra jöttünk, éltünk, talán nyomot is hagytunk magunk után, és hogy elpusztulunk, megsemmisülünk, semmivé leszünk. A laikus, az egyszerű ember szemével nézve semmiségek, kacatok, tűzre, máglyára, csűr sarkába, elhagyott, régi házak padlására való s onnan esetleg a kemencébe, megsemmisítésre jutó, felejtésre, enyészetre ítélt holmik Székely Géza motívumai: a szekérkerék, a favágó kecske, a beomló házak gerendái, tetőzete, épületek széthulló boronázata, rozoga játék repülők, függőleges, vízszintes és ferde vonalak és foltok keszekuszasága. És ugyanakkor fontos szimbólumok, figyelmeztető ujjak, az alkotó figyelmező ujjai, hogy ne felejtsünk, hogy átmentsünk, hogy emlékezzünk. Ne keressen senki ezekben a munkákban vidámságot, felszabadult életörömet, mert drámaiak, súlyosak, mélyek, nyugtalanítóak. Ez a világ eltűnőben, hívja fel a figyelmünket Székely Géza, és hogyan lehetne az elmúlásról, a halálról, a megsemmisülésről önfeledt, felszabadult vidámsággal szólni? Mintha minden tárgy, alak az utolsó perceit, óráit élné a képeken, semmi mozgás, dinamika, kimerevített állókép csak, mintha az egyszeri pusztulása az egyetemes megsemmisülés metaforája is lenne. Mert egy életformának biztos, befellegzett: annak, amit az alkotó gyermekkorából magával hozott, s amivel állandóan szembesül, kényszeresen szembesülnie kell azzal, ami volt, akkor (még) volt, és ami most van, még van. Ember sehol. Mint általában a képein, s ha van is ember, az is elrejtve, beleolvadva a különböző formák, vonalak közé, az is csak rész, az egész emberből valami: szem, kéz, ujjak, kibicsaklott, megbicsaklott, furcsa pozícióban levő fej és test. Nem véletlen az sem, hogy annyi, József Attila „ürügyén" készült kép került ki a keze alól, annyi megtöretett Krisztus-ábrázolás, s hogy az Allegro Barbaro — mint szintén ihlető motívum — fogta meg a művészt ugyanitt. Egymásra van vetítve minden ezeken a képeken, felülírva, egymásra írva, mint amikor valaki többrendbeli felvételt készít ugyanarra a képkockára, és a Székely Géza-képnek, a képeinek éppen ezért nem csupán egy hangsúlyos közepe, hanem több fókuszpontja, kiemelt centruma van. Tö­redezettség, szétszaggatottság, s e töredezettség és szétszaggatottság drámája és tragikuma Székely Géza világa.

Egy alkalommal megtapasztalhattam, hogy a világból, az életterünkből mi az, ami a művészt, Székely Gézát megragadja, ami felkelti figyelmét, ami izgalomba hozza. Egy falusi portán, nyáridőn elővette a mindenhová magával hurcolt rajzolóeszközeit, kinézte magának a megfelelő helyet, elhelyezkedett, és dolgozni kezdett. A korábban rendbe tett, újracserepezett kőház, a viszonylag jó állapotban levő csűr vagy a kerítés, az udvar, a kertben a völgy felé kinyíló csodálatos panoráma nem érdekelte. Az istálló falának volt támasztva néhány félig korhadt cseresas, előtte felszakaszolt bodzafatörzs rönkjei és bodzafaágak keszekuszasága, a háttérben gondosan felrakott használt cserepek vízszintesei és függőlegesei. Ez a függőleges, ferde összevisszaság, keszekuszaság keltette fel a művész figyelmét. Ami mellett talán bárki elmegy úgy, hogy észre sem veszi. Vagy ha igen, csak úgy, hogy „ezt a sok mocskot is innen fel kell még fűrészelni, össze kell vágni, s el kell égetni". Hogy is mondtuk? Semmiségek, kacatok, tűzre való holmik. Ebből a kaotikus összevisszaságból támadt aztán, mint egy nagy kődarabból, a művész által a kőtömbbe belelátott szobor, a kép, amit a szomszéd bácsi aztán a kerítésen át bizalmatlanul, fejcsóválva és az egyszerű ember hitetlenkedő ámulatával méregetett. Meg is kérdezte később, hogy mi akart lenni, amit a művész úr ott összevissza húzogatott, satírozott. Modern művészet, tette hozzá egy ajakbiggyesztéssel, nem kevés cinizmussal.

Pár hónap múlva húsz éve lesz annak, hogy Székely Géza kiállítását az egykori ifjúsági, a mai nyugdíjasklubban megnyitottam. Nyolcvankilenc vége volt. Akkor még azt vártuk pattanásig feszült idegekkel, felfokozott izgalommal, egyébként a kiállított munkák üzenete is ez volt, hogy a hallgatás falai leomolnak. Mit mondanak nekünk most, majd’ két évtizeddel később Székely Géza képei? Talán nem egyebet, hogy a mára már jószerével leomlott falak előbb-utóbb menthetetlenül megsemmisülnek. Maradnak csak emlékeinkben, esetleg ezeken a képeken, a pusztulás, a csendes agónia képein, sugározván magukból, még ha hét lakattal egy műterembe vagy kamrába elzárnánk is, valamit, ami örök, talán mindannyiunkban. Vagy nem is megsemmisülés, hanem csupán metamorfózis volna az egész? Szabadon eldönthető.