Hogyan viszonyuljon mindehhez népközösségünk? Az erdélyi magyarság nem tartozik a törpe kisebbségek közé, sem lélekszám, sem területi-települési megoszlás tekintetében, tulajdonképpen társnemzeti státus illetné meg, ezért a román politikai rendszer demokratikus reformjában érdekelt, semmiképp sem abban, hogy a centralizációt fokozzák oly módon, hogy a szálak ráadásul egyetlen ember kezében fussanak össze.

E politikai rendszer fő rákfenéiről készült már elemzés az elmúlt években.

Mindenekelőtt a végrehajtó szervek, a kormány hatalmi fölényét kellene ellensúlyozni. Mint ismeretes, nálunk a kormány gyakran törvényhozó szervként működik, egész módszertana van annak, ahogyan a parlamenti ellenőrzés alól sikeresen kibújhat, s ha egyik-másik vitatott rendeletét végül a törvényhozás el is veti, akaratát nem egyszer újabb rendelettel ismét keresztülviszi. Nem megoldás, ha e hatalmi fölényt ezentúl az elnök birtokolja.

Másodsorban a parlament tekintélyhiányán kellene javítani, a kétkamarás szerkezet sokszor csak annak konzervativizmusát fokozza, működését nehézkessé teszi, gáncsolja. A rendszerváltó jogszabályok meghozatalának kora lejáróban, ezt követően sokkal operatívabbá tehető a törvényhozás, ha nagyfokú egyszerűsítésnek vetjük alá, átláthatóbbá tesszük ténykedését, a kormányt közvetlenebbül rendeljük alá neki. Mindenképpen magyar érdek lenne tehát egy egykamarás, az elnököt, kormányt szorosabban ellenőrző parlament létrehozása, nem pedig az, amit a javaslat céloz: egy bármikor feloszlatható, félreállítható, még kiszolgáltatottabb testület.

Érdekünkben állana továbbá a regionális önállóságot felerősítő reform, egy erdélyi-moldvai-havasalföldi decentralizációs szerkezet. Hogy a kisebbségi ügyek különválasztásáról, a helyi önkormányzattól fel a minisztériumig és tovább, ne is beszéljünk.

Az elnöki köztársaság sarközys változatának bevezetése a parlamentet feloszlató, kormányt leváltó elnökkel a középpontban nem tartozhat vágyálmaink közé.