Az írók számos valós és valótlan történetben mutatják be a társadalomban élő ember magára maradását, s hogy találékonyságát és ismereteit felhasználva mégis képes túlélni a reménytelennek tűnő helyzetet. Daniel Defoe (valójában Daniel Foe, 1660, London – 1731, London), a sokoldalú szerző (politikus, kereskedő, filozófus, író) 1719-ben megjelent regénye, Robinson Crusoe története arról a hősünkről szól, aki hajótörés következtében jut egy lakatlan szigetre.
Defoe kereskedőként európai és messzibb tájak utazója, akár ő maga is lehetett volna hajótörött egy lakatlan szigeten, ezért gyermekkori olvasmányaim és nemzedékem olvasó, kalandvágyó képzeletünket érintő látomása úgy vezet a népszerű regény útján végig, hogy befejeztéig le sem tesszük a könyvet. A már 18 éve „raboskodó” Robinson szigetét emberevők szállják meg, magukkal hozva foglyukat. A partra szálló vadembereket a találékony Robinson legyőzi, foglyukat megmenti a rá váró sorstól. Pénteknek nevezi el, és együtt élik meg a rájuk váró újabb tíz évet, amikor egy angol vitorlás köt ki a szigeten és hazatérhetnek.
Defoe népes családjával (hét gyermeke van) hol sikeres, hol csődbe jutott kereskedő, hol az uralkodó hatalomnak megfelelő újságíró és gondolatainak kiadója, de nem mindig van a hatalom mellett, s rövid időre börtönbe is kerül. A gazdaságról, a kereskedelemről, szociális helyzetről ír (Esszé tervezetekről, 1698), kora legismertebb újságírója.
Regénye annyira újszerű és szórakoztató volt, hogy kirobbanó sikerrel jutott el olvasóihoz. Tizenéves koromban, amikor én is elolvastam, elgondolkoztam arról, hogy valóban milyen is lenne életben maradni egy olyan szigeten, ahol csak a növények és a meglévő vadvilág ad lehetőséget a túlélésre. Kirándulásaink során cserkésztáborban (ötévesen lettem „farkaskölyök”, cserkészparancsnok édesapám nagy örömére) számos túlélési technikát gyakoroltunk valamennyiünk nagy lelkesedése közepette. Ebben jelentős szerepe volt Robinson történetének is.
