Mindig is úgy gondoltam, hogy az egyik legnemesebb hivatás orvosnak lenni. És egyúttal ez az egyik legfelelősségteljesebb, ezáltal legnehezebb szakma. Minden szakterületnek megvannak a maga jellegzetes nehézségei, mégis régóta foglalkoztat, hogy miért választja valaki szakterületének az onkológiát, amely fokozottabb nehézségekkel, pszichés, lelki megterhelésekkel járhat. Sajnos egyre gyakoribbak a daganatos betegségek, és a küzdelmek nem mindig végződnek sikerrel.
– Jól tudjuk, hogy mennyire fontos egy beteg ember számára az orvossal való kapcsolat, és itt elsősorban nem az orvos szakmai tudására gondolok, hanem a személyiségére. Ön azok közül való, akik ha megjelennek, békét, csendet hordoznak magukkal. Akkor is, amikor egyik helyről siet a másikra, valami belső elegancia, nyugalom, derű árad a lényéből. Honnan indult és honnan a szakma iránti érdeklődés?
– Brassóban születtem, és ott végeztem el az egyetemet is. Édesanyám unokatestvére onkológus Angliában, és a vele való beszélgetések során lassan kialakult bennem egy elképzelés arról, hogy mit jelenthet orvosnak lenni. Mindig is valami olyasmivel szerettem volna foglalkozni, amivel segíthetek az embereken, amivel változásokat hozhatok.
– Befolyásolta a szakterület kiválasztásában, hogy a nagybátyja onkológus?
– Nem. Az egyetem IV. évéig nem kerültem közvetlen kapcsolatba az onkológiával. Addig azt gondoltam, hogy ez egy lehangoló, kegyetlen, csak fájdalmakkal, szenvedéssel járó terület. IV. éven Erasmus-ösztöndíjjal Spanyolországba, Santiago de Compostelába utaztam, ahol egy évet töltöttem. Az ott látottak arról győztek meg, hogy az onkológia területén folyamatosan új és új lehetőségek, újabb gyógymódok adódnak. Ami szintén nagyon fontos volt számomra, az az orvos-beteg kapcsolatok megtapasztalása. Egészen más volt, mint amit én addig itthon, Romániában láttam. Az egyetemi évek után gyakornokként több központban is megfordultam: Craiován, Kolozsváron és Brassóban. Fontosnak tartottam, hogy többféle tapasztalatot szerezzek, és nem utolsósorban mindenhol az emberi viszonyulások is érdekeltek. Nagyon fontos, hogy a beteg megtalálja azt az orvost, akivel egy hullámhosszra kerülhet. Joga és lehetősége van megválasztani orvosát, akivel megfelelően, bizalommal tud kommunikálni, együttműködni.
– A beteg hozzáállása befolyásolja a kezelés hatékonyságát?
– Igen. Azoknál, akik pozitívan viszonyulnak a betegséggel való küzdelemhez, hamarabb láthatóak és hosszabb távúak az eredmények.
– A pozitív vagy negatív hozzáállás nem függ a betegség stádiumától?
– Természetesen nem mindegy, hogy mit mondasz a betegnek az állapotáról. De azok, akik megértik, hogy újabb és újabb gyógymódok adódnak, amelyeknek már nincs annyi mellékhatásuk, hogy a túlélési idő lényegesen meghosszabbodott, azok előnyben vannak. Például több IV. stádiumban lévő nő páciensünk van, akiket négy-öt éve kezelünk, és azt mondhatom, hogy 90–95 százalékban normális életet élnek. A gyógyulás, akárcsak a betegségek kialakulása, sokban függ a pszichétől. Az emberi psziché erejének a titkait még mindig nem tudtuk teljesen megfejteni. A hosszan hordott lelki terhek, a meg nem oldott problémák betegségeket okozhatnak. Természetesen az életmód és a genetikai hajlam továbbra is fontosabb tényező.
– Hogyan került Sepsiszentgyörgyre, a Dr. Fogolyán Kristóf-kórházhoz?
– Az onkológia az a terület, ahol mindig orvoshiány van. 2017-ben év végén három brassói magánklinika is keresett onkológus orvost, az állami onkológia, a Mârzescu is meghirdetett egy állást. Egy kolléganőm ajánlotta, hogy látogassak el a sepsiszentgyörgyi kórházba is, mert ez egy különleges hely. Megfogadtam a tanácsát, és mély benyomást tett rám a kórház vezetősége. A nyitottság, az újításra, a fejlesztésre való törekvés. De ami nagyon fontos volt a döntésemben, az az emberi viszonyokra, tényezőkre fektetett hangsúly. Akkor döntöttem úgy, hogy megéri napi több mint egy órát ingáznom oda-vissza.
– Hogyan jár el, amikor egy betegnek a szemébe kell mondani a teljes igazságot?
– Azok, akik az onkológiára kerülnek, már túl vannak egy biopszián, műtéten, és nagyjából tudják, mert jó esetben részletesen elmagyarázták nekik, hogy mivel állnak szemben. Nem itt éri őket az első sokkhatás. Amikor először jön hozzám egy beteg, megkérem, hogy mondja el egyszer ő, hogy mi történt, mit tud a betegségéről. Csak azután nézem át a papírjait, orvosi leleteit. Majd megbeszéljük, hogy mi a teendő a továbbiakban. Úgy gondolom, hogy mindent őszintén kell megbeszélni. Ha az orvos kímélni akarja a beteget, az nem etikus, jogilag, emberileg sem helyes. A betegnek joga van ismerni valós állapotát. Lehet, hogy még tervei vannak, és ha beláthatóan rövidebb élettartamra számíthat, ezeket a terveket rövidebb idő alatt kell megvalósítania. Lehetnek elrendezni való dolgai, vagy beszélgetni szeretne még valakikkel.
– Van olyan eset, hogy a beteg visszautasítja a kezelést?
– Igen, és ilyenkor elmagyarázom, hogy milyen gyógyulási, túlélési lehetőségei vannak a kezelés nyomán, és mi történhet, ha lemond róla. Ehhez is joga van, de ezt a saját felelősségére teszi.
– Mi a véleménye a természetgyógyászati, a homeopátiás alternatívákról? Vannak, akik ezeket a megoldásokat választják.
– Úgy gondolom, hogy ezek a betegek csapdába esnek, félre vannak vezetve. A természetgyógyászati kezelések sok mindenben segíthetnek, például fáradtság, gyengeség leküzdésében. De nem helyettesíthetik a szakszerű kezelést. Bizonyos esetekben rossz hatásuk is lehet. Nemrég valaki a tudtunk nélkül tibeti gombákkal kezelte magát, és olyan mértékben nőttek meg a rossz értékei, hogy arra gyanakodtunk, májáttétekkel állunk szemben. Erre kiderült, hogy mi okozta a rossz eredményeket. Mindig azt mondom a pácienseimnek, hogy ne a szomszédtól, barátoktól, az internetről szerezzék az információkat. A kérdéseikkel forduljanak az illető szakorvoshoz!
– Került olyan helyzetbe, amikor ki kellett mondania, hogy az illető beteg számára a harc lezárult?
– Igen, és ezek a legnehezebb helyzetek. De erről is őszintén kell beszélni. Én felírhatok továbbra is kezelést, hogy megnyugtassam a beteget, de csak rosszat tennék vele, hiszen a szervezete már nem bírná meg.
– Van olyan, hogy valaki nem fogadja el, hogy ennek a küzdelemnek vége és mégis tovább reménykedik?
– Természetesen, és ez is rendben van. Hiszen, mivel újabb és újabb gyógymódok adódnak, senki sem lehet teljesen biztos semmiben.
– Mi az arány a siker és kudarc közt?
– Mit nevezünk sikernek?
– Mit nevezünk annak?
– Siker az is, ha valakinek meghosszabbítjuk az élettartamát, ha időt nyer. És ami nagyon fontos, hogy ez idő alatt minőségi, méltó életet tudjon élni, minél kevesebb fájdalom, szenvedés nélkül.
– Mit gondol arról, hogy bizonyos vélemények szerint a kemoterápiás kezelés többet árt, mint használ?
– Sajnos, az emberek többsége nem fér hozzá a hiteles információkat közlő oldalakhoz. Sok félrevezető, hamis információ kering az interneten, ahol bárki lehet orvos, tudós, jogász. Én is, ha akarok, lehetek akár űrhajós, és előadást tarthatok arról, hogyan, milyen pályán kell kijutni az űrbe.
– Vannak gyermek betegei?
– Nincsenek, a gyermekonkológia túl sok lenne nekem…
– Hogyan tud védekezni a pszichés, lelki megterhelésekkel szemben? Ki tudja zárni a szakmát, amikor hazaindul?
– Nem, telefonon elérhető vagyok, és folyamatosan ellenőrzöm az e-maileket. Természetesen védem a magánéletemet, de a betegeket nem lehet hátrahagyni. Kialakulnak személyesebb kapcsolatok is, és vannak olyan esetek, amelyek rosszabbul érintenek. Különösen, amikor nagyon fiatalokról van szó. De mindig megpróbálok visszatérni a megfelelő útra.
– Jól látom, hogy mintha régebb nem érintett volna ennyi fiatalt ez a betegség?
– Ez részben igaz. Azért részben, mert régebb nem volt ennyi orvosi vizsgálat, szűrés, nem mindig fedezték fel időben a betegséget. Ami az orvosi szűréseket illeti, még mindig rosszul állunk Romániában, ennek több oka is van. Minél több a kivizsgálás, annál több az időben történő diagnosztizálás.
– Hogyan látja önmagát húsz, harminc év múlva? Meg tudja vajon őrizni ezt a belső derűt, kiegyensúlyozottságot?
– Vannak most is nehezebb napok, amikor nem úgy sikerül valami, ahogyan szerettem volna. Amikor megtettél minden tőled telhetőt, és mégis csalódott vagy. De, mint mondtam, próbálok visszatalálni a megfelelő útra, pályára. Évek múlva, remélem, könnyebb lesz, hiszen most kevés az onkológus. Így megerőltető, fárasztó. Ezért is próbálok minél több fiatal kollégát arra biztatni, hogy válasszák ezt a szakterületet. Nem olyan sötét, ijesztő, mint amilyennek tűnik
– Mivel szokott kikapcsolódni, feltöltődni?
– Nagyon szeretek utazni, de igazából mindenben, amit csinálok, megpróbálom megtalálni azt a jót, ami feltölt. Autót is nagyon szeretek vezetni, kikapcsol.
– Akkor szerencse, hogy ingázik. Bár ebben az őrült forgalomban…
– Igen. (nevet)
– Kívánok további erőt, derűt, lelki nyugalmat, sikereket!
