Képek, hangulatok, illatok, szagok, arcok, ölelések. Hegyi patakzúgás melletti baráti találkozások, átbeszélt éjszakák vagy nagyvárosi utcák, épületek, hangok, zajok, az ottani nappalok és éjszakák mondatfoszlányai. Aztán egy kedvenc kisvárosba való visszatérés új élményei. Az agy kicsit lefárad, a lélek érzékenyebbé, már szinte sérülékenyebbé válik, kis pihenőt kér. Igazából hosszú távra sok jóval feltöltődött, de hát igen… meg kell emészteni. Aztán minden szépen a helyére kerül, megtalálja a raktárban a dobozait, fiókjait, és jó ideig van, amihez nyúlni, ha szükség van rá. Mikor melyik dobozt vagy fiókot kell megnyitni... Nem is kell, megnyílnak azok maguktól, pont akkor, amikor szükség van rájuk.

Az elmúlt hetek igen sok élményt nyújtottak. Nem kell irigykedni, most sem Hawaiin nyaraltam (nem mintha nem lenne kedvem oda elruccanni), kicsit közelebb utazgattam. És most sem tudok mást mondani, mint minden hasonló alkalommal, hogy számomra mindenhol az emberek a legizgalmasabbak. Bárhol is jártam, azon kaptam magam, hogy az összes csápom az emberekre van kiélezve, bámulok, figyelek akaratlanul, mint valami szenvedélyes gyűjtő. A bármit is gyűjtő emberek tudatosan élnek a szenvedélyüknek, én egyszerűen csak zsigerből gyűjtök, gyűjtögetek. Embereket. Bármerre jártam, minden tér vagy utca, épület, képtár, rom, folyó vagy tengerpart kapcsán bevillannak ott meglátott, megfigyelt, valamiért belém égett emberek, a köztük lévő elképzelt kapcsolatok, a fantáziám mentén végigpörgetett mindennapjaik, sorsuk. Most sincs ez másképp. Láttam az elmúlt hetekben színes ruhákban, folyóparti teraszon kávézgató idős embereket önfeledten csacsogni és hátsó utcában, nyitott kapu mögött, sivár kis udvaron üldögélő magányos öregasszonyt. Kopott, nejlon kerti székből nézte, várta, hogy valaki elmenjen a nyitott kapuja előtt. Ugyanabban a gyönyörű nagyvárosban, ahol szebbnél szebb épületek közt, tereken, utcákon minden elképzelhető élmény lehetőségével pezseg az élet. De nem kell messze menni, fent a hegyen is, az erdő alatt zúghat a patak, pöröghet a mókus a mogyoróbokron, nem rossz egyedül… rövid ideig. Lehet, hogy csodabogár vagyok, nekem a természet is kiürül emberek nélkül. A legimpozánsabb épület is csak egy épület üresen, és a legcsodálatosabb művészeti alkotás előtt, körül is igen sokfajta ember nyüzsög, ha csak egy pillanat erejéig is, a megfejtésre váró titkaival, sorsával. És a patakzúgásnak is más a hangja, ha van, akivel megosztani, ha van, akivel éjszakába nyúlóan beszélgetni, akit találkozáskor és búcsúzáskor meg lehet ölelni. Hát így.

Várom azt a bizonyos letisztulást, és majd visszatérek, ha nyiladoznak azok a fiókok.