Vágjuk el az esetleges kíváncsiság feszültségét: Kali Ágnes új kötete nehéz. Nehézségének okai sokfelé ágaznak, egyrészt talán családi örökség, trauma, elhagyottság és elhagyatás, magány – mégis egyfajta, már-már veszélyes lemeztelenedés az olvasó előtt, olyanfajta élettapasztalatok, melyek jobb, ha – ismét talán – meg sem történnek, és mindezek feldolgozása. Beszéljen helyettünk a vers: „Köztetek nőttem fel, 16 éves koromtól fogtátok / a kezem, ráncigáltatok, szépítettetek. / A harminchetes piros cipőmmel folyton a ti / negyvennégyes lábnyomaitokba ragadtam. / Nem az a baj, hogy tárgy lett belőlem, hanem az, hogy / nem tudtok szépen bánni a tárgyaitokkal. (…) Mert az a főállású író, aki sms-ben rendelkezik: legyek / a lakásán, legyek estélyi ruhában, három pöttyöt / fessek a szemem mellé, nem tud szépen bánni. / Mert az a közéleti személyiség, aki tizenhárom éves / koromtól tizenhat éves koromig e-mail­ben / érdeklődött, hogy kijavítottam-e az egyest, amit / németből kaptam, és hosszú sorokat írt a bombázó / képeimről, de ahogy nagykorú lettem, még / köszönésre sem méltat, nem tud szépen bánni. / Mert az a filantróp irodalmár, aki mielőtt / bemutatkozhatnék neki, már félbe is szakít: »tudom, / te vagy az a szexi erdélyi punk, aki pofátlanul fiatal és / tehetséges«, nem tud szépen bánni.” (Tegnapig trófea)

Ha ez van, és így van, akkor bizony baj van – szinte feleslegessé teszi azt, hogy Kali kötetének a szerkezetéről, a nyelvezetéről, a motívumairól stb. beszéljünk. Nyilván jobb a szerkezet, mint az Ópiában, ez már csak természetes, ezt hívják fejlődésnek, letisztultabb a nyelvezet, hatásosabbak a motívumok, jelzők, metaforák. A mondanivaló meg egyszerűen ijesztő. Ijesztő a különféle szerek fogyasztása („Azt akarom, hogy tudja, ha most szólna bele a telefonba, / gombától rosszul, nem mondanám, / hogy »jaj, de aranyos« / ha most mesélne az öngyilkossági kísérleteiről, / nem mondanám, »milyen jó, hogy van időd / depressziósnak lenni« / hogy most nem mondanám, / hogy »hányok a traumavadász emberektől«) és ennek következményei. Nyilvánvaló, hogy a szerző bizonyos értelemben a valóság határait feszegeti, a kérdés az, mi lesz ennek az eredménye és az elmaradhatatlan ára.

Tehát trauma. Lehet ez a korán, tragikus körülmények között elhunyt apa, lehet a feljebb idézett társadalmi problémák, és nyilvánvaló, hogy az ezekhez való viszonyulás. A meghökkentés vágya lenne ez? – adja önkéntelenül is magát a kérdés. Nincs rá egyértelmű válasz. Az életfájdalom olykor nem más, mint az életnek a fájdalma, nagyon sok esetben nem mi tesszük magunkat frusztrálttá, hanem bennünket a körülmények (politikai párt, társadalmi konjunktúra, barátok, ismerősök, ígéretek, hamis tanítások, mint például az ún. pozitív gondolkodás). A rajtunk kívül álló dolgok megélése leg­alább annyira veszélyes tud lenni, mint a gyűjtőlencse fókuszában a nap sugarai: égés lesz a vége. Kali kötetében ehhez az égéshez hozzátartozik Sylvia Plath, Virginia Woolf, József Attila, az örmények lemészárlása. S ez már egy traumatikus életforma.

Újabb kérdés: ha ez a költő generációja, akkor mit lehet tenni a károk mérsékléséért? Kell tenni? Nyilvánvalóan kell. Hogy mit, miként, annak alighanem az Isten a megmondója. De minden kétséget kizáróan ez a kérdés nagyon nyugtalanító, sepsiszentgyörgyi, háromszéki vonatkozásban is.

Kali Ágnes legújabb kötete a jó kötetek szokása szerint tehát nyugtalanító kérdések egész özönét teszi fel, a megoldás annál ritkábban jelenik meg – de a költők „csak” megírják a valóságot, nem megoldják.  Három ciklusban jelenik meg itt egy riasztó belső és külső valóság, a kötet vége az önmagába visszaforduló idő – csak remélni lehet, hogy ez nem a közhelyes mókuskerék fordulása, hanem a tibeti imamalomé, ami egyfajta felszabadítással jár.

Miklóssi Szabó István

Kali Ágnes: Megvakult angyalok Kalligram – Bookart, 2023