Negyven esztendeje, 1983 nyarán bejárhattam Kőrösi Csoma Sándor indiai útjának egy részét, és kopjafát vittem, állítottam a dardzsilingi sírra. Talán hagyomány volt, hiszen 53 éve, 1970 augusztusában, a Fejér Ákos és Balázs Antal vezette mikóújfalusi kerékpárosok tagjaként szintén kopjafát vittem Rodostóba, Mikes Kelemen emlékezetére.
Mikes Kelemen kopjafája
A több mint fél évszázados biciklis emlékek azóta is frissen és maradandóan élnek bennem. Az akkori romániai „bezártsági” viszonyok ellenére, saját erőből, szerény körülmények között: váltó nélküli kerékpárokkal, szabad ég alatt éjszakázva, patakokban tisztálkodva, otthoni szalonnán, zacskós levesen és az útközben „szerzett” krumpliból főtt pityókatokányon kosztozva utazhattunk külföldre. Több ezer kilométert tettünk meg, 1972-ben a 20. nyári olimpia színhelyére, Münchenbe is eljutottunk.
Hála Péter Sándor újságíró-tanár úr bátorításának, segítségének, a Háromszék elődjében, a Megyei Tükörben számoltam be folytatásban biciklis útjainkról.
Az, hogy kopjafát vigyek Rodostóba, Édesanyám ötlete volt. A tölgyfából készült egyméteres fejfa, melyet a biciklim vázára felkötözve vittem, néhai dr. Bálint Jenő orvos segítségével készült. Mellső lapján rövid a szöveg: Mikes Kelemen emlékezetére, honfitársai szülőföldjéről. A hátlapon: Háromszék 1970., B.J., P.ZS.
„Az év folyamán szereztünk egy legújabb kiadású Törökországi leveleket, azzal a céllal, hogy a rodostói emlékházban helyezzük el. A csoport másik ötlete: két diót vinni Zágonból, hogy elültessük abba a kertbe, amelyről Mikes sok levelében beszámol”. Emlékszem, közel 40 Celsius-fokos melegben érkeztünk Rodostóba, és csak hosszas érdeklődés, keresgélés után találtuk meg a Rákóczi-emlékházat.
„…Nem messze tőlünk ott állott a képről ismert épület. Fehér márványtábla, rajta hosszabb magyar szöveggel. Rákóczi egykori háza a part fölötti magaslatról ugrik ki. Nemrég restaurálták, keleti, törökös stílusa nem tér el a többitől.” Meghatódottan néztük végig a múzeum emléktárgyait: a korabeli bútorokat, a szabadságharc nagyjainak portréit, a híres, Mányoki Ádám készítette Rákóczi-festmény másolatát, a fejedelem készítette faragott széket és a kuruc kardokat, melyeknek markolatára a FRINGIA szót vésték be. „Franciscus Rákóczi in nomine gentis insurgit armis”. (Rákóczi Ferenc a nép nevében fegyverre kelt)
„…Hosszú üvegszekrényben állnak a Mikes Kelemenre vonatkozó tárgyak. Néhány eredeti levél látható és az 1794-ben Szombathelyt megjelent »Levelek«. Ide helyeztem el a kopjafát… A házhoz tartozó kertet sajnos beépítették, így a két zágoni diót nem tudtuk elültetni, a kopjafa mellé kerültek. Pető Zsolt, X. osztályos tanuló”
Mikós diákként büszke voltam, hogy Veress Dániel Rodostói csillagnéző, 1972-ben megjelent kismonográfiáját rodostói fényképeim gazdagíthatták.
Azóta sokat utaztam a világban, de a biciklis emlékek maradtak a legfelejthetetlenebbek.
Kőrösi Csoma Sándor kopjafája
1983 nyarán, a Kőrösi Csoma Sándor születésének 200. évfordulója előtti évben dr. Müller Alajos németországi barátom kezdeményezésére és támogatásával Indiába utazhattam. Célunk volt bejárni tudós Tibet-kutató honfitársunk indiai útjának egy részét és kopjafát állítani a dardzsilingi sírra. A kopjafa tölgyfából készült, hagyományos székely motívumokkal, melyet Hosszú Istvánnal faragtunk. Mellső lapján következő a felirat: Kőrösi Csoma Sándor emlékére. A szülőföld tisztelgése. Hátlapon: Faragta H. I., P. Zs. 1983. Magassága kb. 1,5 m.
Budapestről indultam és a repülőgép utasterében, személyi poggyászként vittem magammal a fejfát. Többszöri átszállás után kopjafástól szerencsésen megérkeztem Kelet-Indiába, Bengália fővárosába, Kalkuttába. Sikerült bejutni a Bengáliai Ázsiai Társaság székházába, ahol láthattuk Kőrösi Csoma Sándor szobrát és szobáját, ahol lakott és dolgozott. Itt állította össze a mintegy 40 ezer szóból álló tibeti–angol és tibeti–szanszkrit szótárt, valamint a tibeti nyelvtant angol nyelven. Innen indult utolsó útjára észak felé, ifjúsága áhított tervének megvalósítására, a magyar őshaza felkutatására. Útközben sajnos 1842-ben Dardzsilingben elhunyt.
Sziliguriból keskeny (50 cm-es) nyomtávú vasúttal lehetett eljutni Dardzsilingbe. Az elhanyagolt, sziklás, vízmosta és szakadékokkal teli szerpentines utakon több óráig utaztunk 10–15 km-es sebességgel haladva. Csak előzetes engedéllyel lehetett akkoriban Dardzsilingbe utazni idegeneknek. Magyarországon élőként, de román útlevéllel kértem engedélyt a beutazáshoz. Érdeklődésemre, hogy járt-e román állampolgár a közelmúltban Dardzsilingben, szívélyesen föllapoztak egy vaskos nyilvántartást, melyben pontosan tíz évvel előttem a Jakabos Ödön neve szerepelt.
Dardzsiling 2100 m magasan fekvő, szép, teraszos város, tele teaültetvényekkel. A keresztény temető, ahol Kőrösi Csoma Sándor nyugszik, és amit a helyiek angol temetőnek neveztek, a lebongi út mellett van, teraszos, akár a város. Jól látni innen a Himalája harmadik legmagasabb csúcsát, a 8586 m-es Kancsendzöngát. A sír műemlék, az Ázsiai Társaság állította, rajta több emléktábla van, többek között az 1910-ben a szülőfaluja által állított is. Betonalapú vasoszlopos kerítés védi, négy sarkában virágtartóval. Egyik ilyen virágtartóba cementeztem be az otthonról hozott vastalapzatot a kopjafával. Meghatódottan hajtottunk fejet a világhírű tudós honfitársunk immár székely fejfával is ellátott sírjánál.
Jakabos Ödönt, aki 5 amerikai dollárral a zsebében végigjárta Kőrösi Csoma Sándor útját Erdélytől Dardzsilingig, és vitt egy maréknyi anyaföldet a sírra, véletlenül ismertem meg. Emlékeim szerint 1978-ban. Belgyógyászati gyakorlatra a marosvásárhelyi I. számú Belgyógyászati Klinikán abba a kórterembe osztottak be, ahol Jakabos is feküdt. Hallottam róla, olvastam tőle, és ő is olvasta a biciklis naplómat a Megyei Tükörben. Kedvesen, talán barátian, sokat beszélgettünk, majd a róla készült dardzsilingi fényképét dedikálta nekem. Ma is őrzöm. Akkor még nem sejtettem, hogy öt év múlva én is ott állhatok Kőrösi Csoma Sándor sírjánál, kiegészítve az általa vitt anyaföldet egy kopjafával.
Dardzsiling tartogatott még egy meglepetést. Kopjafaállításunkat egy-egy korsó sörrel ünnepeltük egy szerény vendéglőben. A pincértől tudtuk meg, hogy két asztallal odébb, szintén egy üveg sör mellett, Tenzing Norgay ül. Az a serpa, aki 70 évvel ezelőtt, 1953-ban Edmund Hillaryval a világon először megmászta Földünk legmagasabb csúcsát, a 8848 m-es Mount Everestet. Nagy gondban voltam, hogy tolakodásnak veszi-e, ha megszólítom és esetleg csinálhatnék-e egy közös képet kettőnkről. Sikerrel jártam. Annyi év után a beszélgetésünkből csak pár dologra emlékszem: Dardzsilingben él, hegymászóiskolája van és én vagyok az első magyar, akivel találkozott. Kérdésemre, hogy ki tette kettőjük közül először a lábát a „világ tetejére”, a saját mellére bökött…
Dardzsiling után Ladákh fővárosába, a 3500 m magasan fekvő Lehbe utaztunk. Kőrösi Csoma Sándor itt kért engedélyt, hogy bejuthasson Tibetbe. Szerettünk volna eljutni Zanszkárba a zanglai kolostorba, ahol a tibeti nyelvismereteit bővítette, sajnos az erős esőzések miatti járhatatlan utakat lezárták, nem juthattunk el oda.
Kőrösi útját kelet felé követtük. Zsúfolt buszok tetején, alkalmi teherautókkal tettük meg a Leh és Kasmír fővárosa, Srinagar közti kb. 400 km-es, magas hegyi hágókon átvezető útszakaszt, ahol valaha Kőrősi Csoma Sándor is végighaladt. Kargill után elértük a Drasz folyót, ahol 1822-ben találkozott William Moorcrofttal. Ő kérte fel a tibeti–angol szótár elkészítésére. Tibet és a tibeti nyelv megismerése akkoriban igen sokat jelentett a brit terjeszkedés szempontjából.
A rengeteg fénykép mellett egy igen egyszerű kamerával mozgóképet is készítettünk Kőrösi Csoma Sándor útjának általunk bejárt részéről és a kopjafaállításról. 1983-ban a Magyar Televízióban Vitray Tamás Csak ülök és mesélek című műsorában bemutatta úti élményeinket.
Bár az anyaországban élek, soha nem szakadtam el a szülőföldtől, gondolatban és lélekben semmiképp. A kopjafás emlékeim kötődésemet csak erősítik.
Dr. Pető Zsolt, Budapest
