Egy alkalommal a tanügyi brigád (milyen szörnyű csapatnév volt ez) kiszállott Rétyre: az égvilágon mindent és mindenkit ellenőriztek szakmai szempontból, majd tartottak egy kiértékelőt, s bevett kommunista szokás szerint bíráltak; a dicséret elég ritka volt akkoriban. Bementek az órákra – főleg a román, a számtan, egy időben a magyar nyelv, a történelem és a biológia tanítása iránt érdeklődtek –, és két-három óra után le is vonták a következtetést az illető osztályról, tanítóról, iskoláról. Ha néha találomra felszólítottak egy-egy tanulót is, az általában az osztály leggyengébbje volt, beszédhibás vagy értelmi fogyatékos, mert ilyeneket is tanítottunk szép számmal annak idején. Egy ilyen ellenőrzés során a tanítók szaktanfelügyelője kifogásolta, hogy a gyermekek füzeteiben sehol nem talált pirossal aláhúzott részeket – mire Szabó Béla azt felelte: mit húzzak alá, ha nincs egy hiba sem? És ez így is volt: mikor újranéztek néhány füzetet, bebizonyosodott, hogy diákjai szépen és helyesen, értelmesen írtak, olvastak, fogalmaztak.

Szabó Béla Uzonban is tanított egy évig, afféle büntetésként, mert valami papírmunkát nem végzett el, és nálunk is megmutatta hozzáértését. Ezek után a Székely Mikó Kollégiumban tanított hosszú éveken át. Két Sepsiszentgyörgyön élő unokámnak, Sándor Krisztinának és Sándor Mátyás Attilának is szerencséjük volt a tanítványai közé tartozni. Azért fogalmazok így, mert a délelőtti iskola után otthon már senki sem kellett velük órákig foglalkozzon, írást-olvasást gyakoroljon, ami bizony elég nagy teher a munkában megfáradt szülőnek, különösen, ha nem ismeri azokat a módszereket, amelyekkel könnyebben tanulnak a kicsi elsős gyermekek.

Szabó Béla a Tolnai módszer szerint tanított, amit Magyarországon sajátított el. Sokat kirándult a gyermekekkel a környékbeli erdőkben, a Pro Natura találkozókra is mindig elhozta három-négy diákját. Volt eset, hogy megvásárolt egy egész nagy füstölt sonkát, kenyeret hozzá, s a diákjaival együtt fogyasztották el az osztályban. Az ilyen és ehhez hasonló emlék a gyermekben örökre megmaradt, sőt, minél idősebb lesz valaki, annál többet gondol vissza gyermekkorára és akkori élményeire.

Szabó Béla meg tudta találni az egyensúlyt a diákjaival, ami nem könnyű egyetlen pedagógusnak sem, hiszen egyszerre kell szigorúnak, következetesnek, igazságosnak és szerethetőnek lenni. Azt hisszük, Szabó Bélának ez sikerült, mert mindig szeretettel emlékezünk rá. Nyugdíját sajnos nem sokáig élvezte, hamar elvitte a betegség; nem élt sokat, de sok szépet és jót hagyott maga után. Talán ebben rejlik egy ember nagysága.

Ambrus László és Ambrus Anna nyugalmazott pedagógusok, Uzon