Közben végezzük mindenféle teendőinket, az élet nem áll meg attól, hogy lelassult az agy, nem engedelmeskedik megfelelően a test. Csak kicsit lomhábban csinálunk mindent. Lassan mindenki visszarázódik a mindennapokba, már aki egyáltalán megtehette, hogy kikapcsolódjon onnan. Lejár az egész évben áhított nyár, utolsókat rúgják a fesztiválidők, városnapok, mindenféle rendezvények.

Kánikula ide-oda, mindenfelé tömegekbe botlott, keveredett az ember az elmúlt hetekben, kivétel nélkül szinte mindenhol pezsgett az élet, volt, ahol egy tűt sem lehetett elejteni, nemhogy lépni, helyet találni a zsúfoltságban. Ilyenkor mindig eljátszadozom a gondolattal, hogy a szürke hétköznapokban hová tűnik el ez a temérdek ember? Persze, sokan utaznak célirányosan az ilyen rendezvényekre, de akkor is… És bár szinte mindannyian úgy gondoltuk, hogy a Covid-őrület után nagyon más lesz az élet, hát nem. Ugyanúgy megy minden tovább, mintha meg sem éltük volna azokat a tébolyult időket. Egymás hegyén-hátán nyüzsgünk, elfelejtve, (ezen a téren) teljes a visszarendeződés. Visszatérő paripám a kaméleonságunk, jelentsen ez jót vagy időnként akár rosszat… Már csak ilyenek vagyunk. Alkalmazkodunk.

Az elmúlt napokban beállt sepsiszentgyörgyi áramszünet is ezt igazolta. Amikor már második napja bizonytalanságban tébláboltunk, lassan elkezdtünk gondolkozni a helyzet okozta kellemetlenségek megoldásán. Második este teljes sötétségben, a teraszon üldögélve hallgattam a lakásom előtt és a szomszéd teraszokon beszélgető embereket. Érdekes volt megtapasztalni, hogy többen beszélgetnek egymással, mint általában, hol bosszúsan, hol meg humorral, öniróniával. Hosszasan, mert minek is bemenni a sötét otthonokba? Mintha ennek a faramuci helyzetnek hirtelen támadt volna egy közösség-összekovácsoló mágnese, mint általában mindennek, ami nem hétköznapi, ami nehézségekkel is jár. Miközben én is bosszankodtam, mégis valami furcsa nyugalmat, biztonságot is éreztem, ellentmondásokkal teli volt ez az egész. Nem kívánom vissza, mint semmiféle egyéb rossz helyzetet sem, de mégiscsak ilyenkor is érdekes megtapasztalni, hogy milyen sokszínű, meglepetésekkel teli az ember. Krízishelyzetekben vagy akár fesztiválidőkben egyszer csak kicsit más lesz, át- vagy visszaalakul, aztán minden megy tovább a maga megszokott medrében.

Ilyenek járnak most, az augusztusi kánikulában lomhán a fejemben, mert túlzás lenne azt állítani, hogy cikáznak. Este tíz óra, és a lakásban huszonhét fokban próbálom összeszedni kesze-kusza, szétesett gondolataimat. De majd lesz ez másképp is, mert én is csak egy kaméleon vagyok.

Borítókép: Albert Levente