Lehetőséget ad arra, hogy egy kicsit lassítsunk és nézzük vissza az elmúlt időszak áldott pillanatait. Ilyenkor csodálatos látni, hogy mindaz, amitől rettegtünk, amire aggodalmaskodva néztünk, milyen zökkenőmentesen telt el, és Isten keze szinte észrevétlenül simította számunkra az utat, hogy mi könnyedén járjunk rajta. Valóban csodálatos, hogy a nehéz hideg hónapok is elteltek, és lám, volt fűtés, világítás, meleg víz, mert jutott a számlákra is a betevő falat mellett. Aztán láthatjuk, hogy a természet is hozta a formáját: lehet, hogy késett a tavasz, hideg volt a nyár eleje, nem esett elég májusi eső, majd túlzottan perzselt a forró nap, mégis lett termés éppen annyi, amennyire szükségünk van. Ehettünk zöldséget és gyümölcsöt eleget, az éléskamrákban újra megtölthettük a kiürült befőttesüvegeket, a fagyasztó sem pang már az ürességtől. Megnyugodhatunk: nem fogunk éhen halni, mert Isten gondoskodott rólunk.

És hát valóban így van! Nem üres szlogen az, hogy az Úr Isten kézen tart és gondoskodik rólunk. Nemcsak azért mondjuk, mert szépen hangzik, hanem azért, mert valóban ez az igazság. Kézzel fogható igazság, hogy minden napra kirendeli a betevő falatot, sőt, ennél sokkal többel ajándékoz meg bennünket az Úr Isten. Kapunk tőle szerető társat, drága szép családot, egészséget és erőt a munkához, és munkát, melyben szolgálhatunk és kiteljesedhetünk. Kapunk tőle lehetőséget a szórakozásra és pihenésre, a lelki feltöltődésre. Táplálja lelkünket is, hogy mindig legyen erőnk felállni és újrakezdeni… Mennyi mindent kapunk mi Istentől! Felsorolni is nehéz, sőt, lehetetlen.

De mi vajon adunk-e valamit cserébe? Egész életemben azt láttam, azt tanultam, hogy nem szép dolog adósnak maradni. Ha valaki valami jót tesz veled, azt illik meghálálni, viszonozni, visszasegíteni. Még a magyar népmesék is azt tanítják nekünk, hogy jótett helyébe jót várj. Amikor embertársainkról van szó, igyekszünk is betartani. Ha másért nem, hát azért, hogy ne maradjunk szégyenben. Ne mondja ránk senki, hogy ingyenélők vagyunk, vagy haszonlesők. Ne tudjanak megvádolni azzal, hogy kihasználtunk valakit, vagy természetesnek vettük, hogy rajtunk segíteni kell. Társainknak igenis köszönetet mondunk mindenért. Társainknak megháláljuk a jót, bármit kapunk, igyekszünk többszörösen visszaadni. De Istenről megfeledkezünk.

A zsidó népnek törvény írta elő, hogy Istennek meg kell hálálni minden jót. Hálaáldozatot mutattak be, tizedet adtak mindenből, adakoztak, mikor sátoros ünnepek alkalmával felmentek a jeruzsálemi templomba. Tulajdonképpen ez a szokás, igaz, „kicsiben”, de megmaradt, hiszen mi is teszünk a perselybe, mikor templomba megyünk, és mi is adakozunk, ha mondjuk egy jó cél érdekében vagy valaki megsegítésére gyűjtést szerveznek. De vajon ez elég? Egy keveset odadobni a perselybe a feleslegünkből? A zsidók is feláldozták, felajánlották Istennek, amit a törvény előírt. De ha valami nem úgy történt, ahogy elképzelték, máris zúgolódtak, sőt, fellázadtak az Úr ellen. Mennyire hasonlítunk ebben a zsidókra!

Tudjátok, eszembe jut az özvegyasszony, aki a jeruzsálemi perselybe talán a legkevesebbet dobta, csupán két fillért. A sok ezüst-, aranyérme mellett, amit a gazdagok tettek, ez a két fillér se nem osztott, se nem szorzott. De mégis azt mondta rá Jézus, hogy ez volt a legnagyobb adomány a perselyben. Vajon miért mondta ezt Jézus? Azért, mert az özvegyasszony nem a feleslegéből adott, hanem MINDENÉT odaadta. Átadta Istennek a „biztonságát”. Átadta a holnapját és vele együtt minden félelmét, aggodalmát, reménytelenségét. A két fillér az özvegyasszony számára az életben maradást jelentette, pár napi betevő falatot, de ő beledobta a perselybe, és így fejezte ki az Istenbe vetett hitét és bizalmát.

Mit adhatnánk cserébe Istennek minden jótéteményéért? A sok termésért, mindennapi kenyérért, szép és tiszta ruhákért, takaros hajlékért? Odaadhatnánk mi is, ahogyan az özvegyasszony tette, az aggodalmainkat, félelmeinket, reménytelenségeinket. Átadhatnánk neki az egész életünket. Nem arra kíváncsi Isten, hogy 5 lejest vagy 10 lejest dobunk-e be vasárnap a perselybe, hanem arra, hogy tanultunk-e az elmúlt időszakból. Ha igen, akkor be kell látnunk, hogy alaptalan félelmeinket és aggodalmainkat nagyon sokszor csak a fantáziánk szüli, és megértjük végre, hogy tényleg megvan minden napnak a maga baja. Ha újkenyér ünnepén őszinte szívvel hálát tudunk adni, akkor azt jelenti, hogy ismerjük Őt, a mi Édesanyánkat, aki pontosan tudja, mire van szükségünk! Az özvegyasszony ismerte Istenét, ezért átadta neki egész életét! Tedd ezt te is, „dobd be a két filléredet a perselybe”, tedd oda életedet Isten kezébe!

Marosi Tünde