„Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! / Magyarnak lenni: nagy s szent akarat, / Mely itt reszket a Kárpátok alatt. / Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva: / Viselni sorsunk, ahogy meg van írva; / Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét, / Vérünkbe oltva ősök honszerelmét, / Féltőn borulni minden magyar rögre, / S hozzátapadni örökkön-örökre!” (Sajó Sándor)
Nem kapok szót, mert vannak olyanok, akik számára csak a féligazságok ismertetése jár politikai előnnyel. Nem kapok szót, mert „kényelmetlen”, aki nemzeti hangon és nemzeti szívvel, őszintén beszél. Nem kapok szót, mert nem mindenkinek esik jól azt hallani, hogy egy vezetőnek, főleg a mi helyzetünkben első helyen a nemzet kellene hogy legyen, második helyen is a nemzet, s harmadik helyen is a nemzet kellene hogy legyen. Utána minden más.
Túl sokszor aláznak meg minket. És azok, akiktől azt várnánk, hogy kiálljanak értünk, hagyják. Igazság, jogorvoslás, bírósági döntések… Mind-mind jól hangzó szavak. Látszólag igazságot szolgáltatnak, de csak azért, hogy következő pillanatban még nagyobb pofont kapjunk.
Lassan már a kedves testvérek elhiszik, hogy itt tényleg az ő katonáik vannak eltemetve, s mi vagyunk a barbárok, akik nem engedjük, hogy megadják a nekik kijáró tiszteletet. Hát nem, kedves félrevezetett és a hegyen túlról idecsődített, vérszemet kapott tömeg. Nem itt nyugszanak a katonáik, hanem kicsit arrébb, oda béfelé.
Adják vissza nekünk a megemlékezés méltóságát! Adják vissza azt, ami itt öt vagy tíz évvel ezelőtt volt. A politikummentes, fennkölt ünneplést. A csendet. A hős katonákért elmondott imát, adják vissza a temetőnket.
Emeljük fel szívünket és kérjük a Teremtőt, hogy adjon nekünk erőt. Hogy tűnjön el a harag, a gyűlölet, és töltsön el az Istentől kapott hit és reménység. Mi nem vesszük el a másét. De nem hagyhatjuk azt, ami a miénk. Nem lehetünk a meghátrálás emberei. A gyávaság emberei. Mi nem vagyunk gyáva, eltaposni való senkik, hanem az itt nyugvóknak unokái, vérei, felelősek vagyunk. A hűség kötelez!
Itt nem csak annyi történt, hogy meggyaláztak egy katonai temetőt! Nem csak annyi történt, hogy továbbra is büntetés és ellenállás nélkül törlik belénk a bocskort! Hanem ez egy jól megtervezett folyamatnak egy része! Úzvölgye ugródeszka volt a szélsőjobboldali fasisztoid erőknek, akik bejutottak a parlamentbe.
Megnézik, hogy meddig lehet elmenni velünk szemben. Mennyit engedünk meg. Bekéékért kicsit sápítoztunk, de aztán annyi. Itt pár százan összegyűltünk élőláncot alkotni s imádkozni, s azzal annyi, miközben a sörfesztiválon százezrek tolongtak egy kis ingyen kolbászért. Hát ide jutott a székely nép?
Ha igen, akkor ki kell mondani, bármilyen fájdalmas is a megmaradt hazafiak számára, a hazáért meghalni is kész néhány megmaradt veterán számára, hogy megérdemeljük a sorsunk. Ne mondjuk, hogy most szép szavakat kellene itt mondani, méltatni a hőseinket, megemlékezni az itt folyó harcokról, s hagyni a többit! Emlékezni, fejet hajtani kötelesség, de ezen túl is kell cselekedni! Mert ha nem, akkor színjátékká válna ez az egész megemlékezés, ha azt játsszuk, hogy nagyjából minden rendben lesz. Itt ki kell mondani azt, ami az igazság. Mi itt megtűrt, másodrangú állampolgárok vagyunk, akiket innen ki akarnak seperni. Vagy így, vagy úgy. Lehet, hogy már belefásultunk, és hagyjuk? Kérdés, hogy illik-e még a székelyekre Petőfi szava: „Ki merne nékik ellenállani? / Ily bátorságot szívében ki hord? / Mennek, röpülnek, mint a szél, s űzik / Az ellenséget, mint a szél a port! / Csak nem fajult el még a székely vér, / Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér!”
Biró Erika
