A tegnap délutáni megnyitón láthattam, miként olvadnak egymásba az űrbeli lények a földi moszatokkal, valami új lénnyé alakulva, vagy hogyan kereszteződnek a növényi rostok a különböző emberi szervekkel, láthattam a korhadt gyökerekbe ágyazott meggyötört képmásomat. S mondjuk úgy, eddig valami genetika, olyan címekkel, mint Mezon, Abszorpció, Újjáéledés... És nemsokára egy egymásba folyó portréhalmazon zsúfolódik szamuráj, pop-dzsessz-rock sztár nyakkendős tudósokkal, ez megint egy másfajta genetika

És akkor jön a tetten érés pillanata, a maszkok sorát nem lehet kikerülni, hangsúlyozottan végigvonul a képek zömén. Akkor is sámánt látok, mikor nem szerepel a vásznon, papíron, a legrafináltabb anyaghasználattal, matt felületek váltogatják a lakkok hivalkodását, közeli vagy távol-keleti, indiai sámáni elemek, farsangi orgiák kellékeiként életre keltik vagy félelemmel telítik a terem minden sarkát. Aprólékosan, mesterien kidolgozott tárgyak ezek, szertartásos kellékekkel szembesülünk, s helyben tudatosul, hogy ezen a rituálén nemcsak genetikai, de hitbeli átváltozási vágyainkat is felül kell vizsgálnunk.

Ivácson András Áron megnyitóbeszédében az ember legnagyobb gőgjének nevezi azt, amikor megpróbál elszakadni a természettől. A világ úgy véli, a realitástól halad az utópia felé, miközben belebukik a disztópiába. Kiemeli, ahonnan az ember visszavonult, a természet ismét átveszi az irányítást. És élményként beszél a természetbe kódolt embermaradványokról, hogy egy fél arc, láb olyasmit mutat, ami valamikor ismerős lehetett mindannyiunk számára.

És végül ne felejtsük, hogy mint minden kézdivásárhelyi lakosban, lakik nem kevés lokálpatriotizmus Sárosi Mátyásban is, kézdiiként kisgrafikáin teljesen más stílusban, mint a munkák zöme, felsorolja mindazt, amire büszke, városházát, Gábor Áron szobrát, udvartereket és csak itt található, egyedi főtéri kockaköveket.