A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház egyik legrégebbi alkalmazottja Molnár Árpád Tibor, az asztalosműhely vezetője. Egy újsághirdetésre jelentkezve 1993-ban szerződött a színházhoz, amikor a korábbi munkahelyén elkezdődött a privatizálás. Akkor azt tervezte, hogy csak addig marad, amíg talál valami asztalosnak való „igazi” munkahelyet, de végül a színháznál ragadt, és ezután sincs szándékában más munkahelyet keresni.
– A társulati gyűlésen döbbentél rá, hogy te vagy a színház egyik legrégebbi alkalmazottja...
– Igen, ahogy végignéztem a termen, rájöttem, hogy alig van olyan ember, aki már előttem itt dolgozott, a régiek már mind nyugdíjba mentek. Nemes Levente 1992-ben lett igazgató, és én a következő évben kerültem ide. Első előadásaim A piros bugyelláris és a Nebáncsvirág voltak, akkor még Bocsárdiról sem hallottunk. A szemeim előtt született meg, bontakozott ki az a Tamási Áron Színház, amit most ismerünk.
– Hogyan változott meg az elmúlt harminc évben a színházi asztalos munkája?
– Pont annyit fejlődött a technika, szerszámok, anyagfelhasználás, mint amennyit a mobiltelefonok. Valójában 1993-ban még nem is voltak nálunk mobiltelefonok... A régi technológia szerint dolgoztunk az elején: szegeltünk, vásznat feszítettünk stb., még nem létezett egy csomó olyan anyag, amit ma rendszeresen használunk, a szerszámokról, színpadtechnikáról nem is beszélve. Még tíz évvel ezelőtt sem tudtam volna elképzelni, hogy CNC-vel, számítógépes vágással is el lehet készíteni egy díszlet nagy részét... A kilencvenes évek vége felé kaptunk először csavarozógépet, dekopírfűrészt, kézi körfűrészt, amelyek azóta is alapszerszámok. Akkoriban még a reflektoroknak is mi készítettük a kereteket, hogy színes fóliákat tehessenek eléjük. Hol vannak már attól a mai intelligens reflektorok, keverőpultok. Ha harminc évvel ezelőtt valaki azt mondta volna, hogy ilyenek lesznek, sci-finek tűnt volna. Persze a közönség ízlése, igénye is más volt, az egészen könnyű darabok, vígjátékok iránt volt nagy az érdeklődés. A nézők egy része meg volt botránkozva, amikor 1994-ben a gyergyószentmiklósi társulat előadta nálunk a Kasimir és Karoline című előadását, amit később itt is elkészítettek. Nem volt könnyű Bocsárdiéknak végigjárni az utat a mai színházig.
– Körülbelül hány díszletet készítettél összesen?
– Évente öt-hat díszletet gyártunk le a Tamási Áron Színháznak, ezenkívül van az M Studio és a bábszínház, ahol ugyancsak születik három-négy előadás. Volt vagy tizenöt év, amikor a román társulat is hozzánk tartozott, nekik is volt évente négy-öt előadásuk, ezenkívül a kézdivásárhelyi színháznak is gyártottunk díszleteket, voltak temesvári és ploiești-i megrendeléseink is. Kisvárdán a várszínházban többször dolgoztunk, előfordult, hogy a nyári szünet alatt két különböző produkció is készült. Továbbá filmekhez készítettünk díszleteket. Ha ezeket mind összeadnánk, háromszáznál több lenne az eddig legyártott díszleteim száma. Már úgy vagyok, hogy ha bejön egy új díszlettervező a műhelybe, és megszólal, azonnal tudom, mennyire érti a szakmáját. Ettől függetlenül mindenkinek igyekszünk a kedvében járni. Bocsárdi mondta egyszer, hogy próbáljunk segíteni a frissen végzett rendezőknek, mert ezt a szakmát nem lehet megtanulni az egyetemen, ezt csak rengeteg tapasztalat során lehet elsajátítani. A látványtervezéstől hosszú út vezet a kivitelezésig.
– Például az is fontos szempont, hogy a színésznek nem eshet bántódása a színpadon...
– Mielőtt a színházhoz kerültem volna, két baleset is történt a színházban: egy román színész belépett egy lyukba, és eltörte a lábát, egy magyar műszakos pedig olyan magasról esett le, hogy meg is halt. Büszkén mondhatom, hogy az elmúlt harminc év alatt egyetlen baleset sem történt a színpadon, pedig többtonnás díszleteket, nehéz plafonokat is készítettünk. El lehet képzelni, milyen tragédiák történhetnének, ha nem figyelnénk oda kellőképpen a biztonságra. Bármit meg lehet rajzolni, de a valóságban néha másképp működnek a dolgok. A tervelfogadásnál én mindig nagyon figyelek arra, hogy biztonságossá alakítsunk mindent. Az anyaghasználattal ugyanez van: gyúlékony vagy más veszélyes anyagokat, például üveget nem szabad a színpadon használni. Különböző plexilemezekkel, vastag fóliákkal helyettesítjük az üveget, és ha jól csináljuk, fel sem tűnik a különbség.
– Melyek voltak a legemlékezetesebb díszleteid?
– A Macbeth díszlete például azért maradt meg, mert hatalmas volt; amikor meghívták az előadást Kisvárdára, két kamion szállította a díszletét. A Két úr szolgájának díszletére azért emlékszem, mert rengeteg munkával járt, két hajót építettünk fel a színpadon. Emlékezetes volt számomra az Iphigeneia Auliszban díszlete is, ahol hatalmas játékteret hoztunk létre, a nézőtér közel fele színpaddá volt alakítva, azon pedig rengeteg feljáró lappancs volt, ott közlekedtek a színészek. Fényekkel megvilágítva rendkívül látványos volt ez. A Csárdáskirálynő díszlete azért emlékezetes, mert tükörből készült. Tovább is sorolhatnám, de egy csomót már elfelejtettem...
– Mi a legnagyobb kihívás a munkádban?
– Talán az anyagszükséglet összeállítása. A legtöbb díszlettervező csak a végeredményt képzeli el, ezért összeülünk a rajz körül a színpadmesterrel, lakatossal, és próbáljuk kitalálni, hogy miből dolgozzunk, hogy az megfelelő legyen, de ne kerüljön túl sokba. Általában arra sem gondolnak a tervezők, hogy a díszletet szállítani, tárolni, mozgatni kell: át kell férni vele mindenféle ajtókon, fel kell férjen kamionba, a díszletmunkások kell tudjanak bánni vele – semmi nem szabad túl nagy, túl nehéz legyen. Ezenkívül kihívás a munkámban, hogy ha készítek például egy szekrényt, azt szét kell szedni százszor. Arról nem is beszélve, hogy néha bele kell másznia a színésznek, de ha kinyitják az ajtaját, nem szabad látszania, hogy hátul üres. Szóval a színpadon semmi sem éppen olyan, amilyennek látszik, de nem dőlhet össze, és biztonságosnak is kell lennie. Az olyan tervezőket szeretem, mint például Bartha Jocó (Bartha József díszlettervező, Bocsárdi László állandó munkatársa), aki elmondja, miként nézzen ki a díszlet, de ránk bízza, azt hogyan rakjuk össze. Akkor van baj, amikor a díszlettervező mindent kontrollálni akar, de nincs kellő rálátása a körülményekre... Néha kiszálláson is rendes asztalosmunkát végzek, újrakészítek bútorokat, enyvezek stb. Szerszámokat és nyersanyagot, ragasztót, festéket is viszünk egy-egy kiszállásra, legutóbb szinte fél köbméter deszkát vittünk magunkkal. Ez azért is van, mert a mi színpadunk különleges formájú, nagyon magas, és nincs rálátása a nézőnek, általában olyan díszleteket terveznek rá, amelyek máshol nem működnek.
– Sosem kívánkoztál más munkahelyre?
– A színháznál mindig jól éreztem magam. A mesterségem szerint bútorasztalos és ács vagyok, el tudtam volna helyezkedni más területen is, de szeretem ezt a közeget, szeretem, hogy minden munka más kihívás. És a kreatív munka lendületet ad. Emlékszem, milyen rossz érzéssel kezdtem a hetet a korábbi munkahelyeimen... A színháznál sosem volt ilyen, ott nem kell várni, hogy leteljen a nyolc óra, mert mindig valamilyen új helyzet van. A bemutató előtti próbahéten még az esti próbák után is dolgozni szoktunk, mert csak akkor derül ki pontosan, hogy mit kell változtatni a díszleten a színészi játék függvényében. A műhelyben csak a díszlet 70–80 százaléka tud elkészülni, a többi a színpadon alakul ki.
– Statisztáltál is, ha jól emlékszem...
– Többször is megkérdezték, hogy vállalnék-e statisztaszerepet, de általában sikerült megúsznom ezt valahogy. A Vízkereszt azonban nyáron készült Gyulán, ott nem tudtam azt mondani, hogy nincs időm. Szóval Bocsárdi rám bízta egy katolikus pap szerepét, több jelenetem volt, beszélnem is kellett. Szerencsére itthon teljesen átrendezte az előadást, itt már nem volt szövegem... Igen, ezt is kipróbáltam. Sőt, büszkén mondhatom, hogy a Budapesti Nemzeti Színházban is játszottam, ahol nem minden színésznek sikerül fellépni.
– Család, hobbi?
– Nős vagyok, van egy lányom, Zselyke, aki optikus mérnök, és pár hete nagytata is vagyok. Talán a foci a legnagyobb szenvedélyem, rendszeresen járok a Sepsi OSK meccseire, kiszállásokra is elkísérem őket, ha az időm engedi. Gyerekkoromban én is fociztam és hokiztam, de nem tudtam választani közülük, és végül két szék közt a földre ültem.
– Van-e olyan szakmai kívánságod, ami még nem teljesült?
– Volt néhány kisebb filmes munkám, de szívesen gyártanék díszletet egy nagy filmes produkcióhoz. Bízom benne, hogy ezt is kipróbálhatom egyszer, hisz még távol állok a nyugdíjtól, 55 éves vagyok. Szeretem a munkámat, és ez a legfontosabb. Egy régi kollégám mondta, hogy a színház olyan, mint egy vírus: ha elkapod, nem szabadulsz tőle. Ezzel a társaim is így vannak, aki idekerült, itt maradt. Olyan is volt, hogy az egész csapatunknak – az asztalos- és lakatosműhelynek együtt – munkát ajánlottak egy cégnél, de nem mentünk el. Több rendező mondta már, hogy Erdély egyik legjobb színházi műhelye a miénk, legutóbb Radu Afrimtól hallottuk, hogy ritkán szokott ilyen jó csapattal dolgozni, ahol mindenki noszogatás nélkül végzi a munkáját. Ez persze Bocsárdi László érdeme is. Ezenkívül a hangulat jó, még sosem vesztem össze senkivel úgy igazán, pedig vannak stresszes időszakok, főleg a bemutatók előtt. Mindenki tudja, hogy csakis jó együttműködésben lehet eredményesen dolgozni. Arra is büszke vagyok, hogy mióta itt dolgozom, sosem maradt el előadás azért, mert nem volt kész időben a technikai része. Néha előfordul, hogy nagyon későre érkezik meg egy-egy megrendelt anyag, de eddig még mindig sikerült időben megoldani a problémákat.
