Hatodik beszélgetés
Arról, hogy mi a különbség Várhely és Oltpad között. Várhely, az valamelyest nyitott, alacsonyabban fekszik, és védett völgyben. Oltpad azonban hidegebb, rideg, és erősen katolikus. Ez nem feltétlenül lenne baj. Csak a mentalitással van baj, főleg akkor, ha a munkásosztály perifériájára kerül az emberfia.
A két város nagyjából egyforma távolságban van tőlünk. Mondtam. Olyan negyven kilométer egyik is, a másik is Kőaljától. Akkor már bé voltak állítva nálunk is a navétás buszok. Mentek erre is, arra is. Ez már jóval hatvannyolc után történt. Nemcsak a szállítóvállalat, a különböző gyárak is támogatták, hogy legyenek ilyen kurszák… Jó volt ez így mindenkinek…
Várhellyel jól megbarátkoztam volt a három év alatt. Meg is tetszett. Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen jól meg tudnék itt élni, ha majd kerül valami stabil állás. De csak úgy, hogy béjárok. Nem tudtam olyan életet elképzelni, hogy csak a munka, hogy csak a blokk. Ha csak nyolc órát dolgozik az ember, az a fizetésért van. De az még jóformán semmi. Ha lépni akar tovább – s ki ne akarna, főleg, ha esze, tudása és egészsége is van hozzá?! –, akkor a java még csak azután következik.
Az állami foglalkoztatás arra való, hogy pótolja a többit. Hogy segítsen rendszeres jövedelemhez jutni. S abból jusson mindenre, s még maradjon is. Ha van valamekkora gazdaságod, akkor már valaki vagy, nem függsz annyira a rendszertől. Ezt a nagyapámtól tanultam. Fiatalkorában azért ment el ő is másfelé, városra, azért vállalt ezt-azt. Volt olyan, hogy bément Brassóba, Bukarestig, annak előtte pedig Budapestre is, amikor még megvolt a régi magyar világ, hogy gyűjtsön.
Mondtam. Sokat nem tudott felmutatni, mert hét gyermeke volt, azokot kellett rendezni. Úgy alakította azért, hogy míg jól bírta magát, mindig volt egy pár jó lova neki – azok húzták ki a nyomorúságból, ahogy mondogatta –, tehen is, hogy a disznókról, juhokról, majorságról ne is beszéljünk. Csak egyszer történt meg vele, ’44-ben, hogy béfogó nélkül maradt, mert akkor az oroszok elrekvirálták, de aztán bármilyen szegénység és szárazság is következett, ’48-ra összeszedte volt magát. – Ha nem jönnek ezek… – méltatlankodott –, mert ezek a kommunisták aztán nagyon ölték, botlasztották feszt az egyéni gazdát, s ha nem jönnek ide is bé, akkor ma nem így állnék!... Szóval megvolt a példa. És én magamban megfogadtam, hogy jobban csinálom majd, mint papó. Ha lehet, még többet. Ha nem akaszt bé valami rendszer nekem is!... Nagyon bíztam abban, hogy ilyen nem lesz. De ha mégis, akkor valahogy túl kell járni az eszükön, legyen akármilyen ocsmány, akármilyen kártékony és kommunista a világ. Mert egyszer a család. Az a legfontosabb, hogy mü, akik itt vagyunk a kapun belül, mü legyünk jól, aztán akkor juthat a közre is… Az apám hozzáállása nem tetszett annyira soha. Ő a látszatra adott inkább, hogy legyünk jóban a néptanáccsal, a szövetkezettel, az erdészettel, a pappal. A kapun kívül akarta megmutatni, hogy ő kicsoda. Mintha ő folyton egy küsebb, egy megalázkodóbb típus lett volna, aki menyen önként, ad, aki tesz, s akkor élni hagyják. De ebből neki nem sok haszna nem volt. Szinte mindig ráfizetett. Ami az övé volt, az valóban az övé volt, jól értett bizonyos szakmákhoz; ez a szokása azért nem volt annyira elítélendő, viszont nekünk anyagilag nem hozott szinte semmit, csak becsületet. Én tiszteltem is olykor érte, de én nem ilyen formában képzeltem el az enyimet, azt a felit, amit majd én hozok össze.
Ha van valakink, aki jobban ismeri akkor Várhelyen a körülményeket, ha tudja, hogy melyik ajtó hova nyílik, biztosan elrendezhette volna, hogy békerüljek a bútorgyárhoz, vagy legalább a Petőfi Szövetkezethez. Az a bútorgyár bizonyos szempontból álom volt, tapasztaltam, hogy milyen, mert párszor megfordulhattunk benne az ipari gyakorlatok során. Láttuk, hogy milyen jók a körülmények, hogy a csarnokokban meleg van, és sok érdekes munkafázis létezik. Be lehetett volna kerülni egy-egy jó szekcióba, s onnan menni tovább. Ha belegondolok, akkor én a műbútorasztalosságot szerettem volna folytatni. Az volt a legszebb az egészben.
Azt is elmondták az öregebb munkások, hogy nekik egyéni norma van, hogy nagyon oda kell figyelni. Aki ügyes, azt megtartják, viszik bé abba a csoportba, amelyik feszt külföldnek dolgozik. Vagy negyvenöt-ötven emberből állt ez a szekció, prototípus műhelynek is nevezték, mert emellett ők kivitelezték az új sorozatok első darabjait. Ott a munka java, mert a németek, az olaszok nagyon elvárják a pontosságot. Az export-részleg nagyon jól fizet. Azt is megtudtam, hogy nállik a kezdők már kétezer fölött keresnek. Az idősebbek, akiknek sok a tapasztalata, s magas kategóriákban vannak, azok elérik a hármat, a háromezer-ötszázat. Mehetsz bányába, mehetsz a lapát nyelire, akárhova, ennél szebb pénzt a környéken sehol nem adnak, azt mondták… Mikor láttam a csomagolásra szépen előkészített stílbútorokat, engem is eltöltött a büszkeség. Gondoltam, hogy ez igen! Ezt érdemes!...
Ebből az álomból aztán nem lett semmi. Amikor volt az elosztás, teljesen másképp zajlott minden. Széjjelhánytak, mint ősszel a juhokot!... Béjött az igazgató, egy mester vagy kicsoda, látásból igen, de név szerint nem ismertem, a gyárból, a Vörös Zászlóból volt, aki kiválasztott öt fiút. Azok mind városiak voltak. Ugye, őköt ismerhették, valakiknek a gyermekei voltak… Ottaniaknak. Lehet. Maradtunk huszonöten. Azt mondták, hogy álljanak fel azok, akiknek családja a közelben lakik. Mondták a községeket, de a miénket nem sorolták. Az átlag sem számított. Mindegy volt a média. Én azt hittem, hogy úgy veszik, szerre, s aki jobb, az választhat.
Olyan harmadik-negyedik tanuló voltam a harmincból végig, ha az eredményt nézzük. Pedig nem erőltettem meg magamot egy cseppet sem. A gyakorlati és az elméleti tárgyakból is feszt 8-as, 9-es, 10-es jegyeim voltak. Elmondta az igazgatónk, hogy már biztosra tudja, ősztől erősítik a Petőfi Szövetkezetnél a fémfeldolgozást, oda esztergályosok, lakatosok kellenek, és az egészet beviszik majd egy olyan nagyobb gyárba, ahol precíziós felszereléseket fognak majd előállítani. Ha az megnyílik. Hogy Fazakas elvtárs ezt már biztosra mondta, nem Csaucseszku, hanem a miniszterelnök-helyettes, aki ügyes székely ember volt a kommunista fejesek között... Úgyhogy azok, akik faipari osztályban végeztek, azok mehetnek a sántérre asztalosnak, ácssegédnek. A környékbeliek. A közeliek, főleg. Akik távolabbi községekből valók, és sorolta a hegyaljai falukot, azok majd az oltpadi szekcióba kerülnek. Szerződésünk volt, meg volt mondva, hogy fogadjuk el, amit ajánlanak – ezt a szüleinkkel is közölték –, mert, amennyiben nem, akkor vissza kell fizetni mindent. És mondtak egy jó nagy összeget, talán kilencezer lejt, amit a tröszt ránk költött a három év alatt. Ez pedig igaz volt, hiszen állták a szállásunkat, a teljes ellátásunkat, minden tanévben bakancsot és munkaruhát adtak…
Úgyhogy négyünket akkor átal helyeztek Oltpadra. Azzal a vigasztalással, hogy amennyiben úgy alakul, akkor visszajöhetünk ebbe a városba, ha úgy gondoljuk, de majd csak akkor, ha letöltöttük a katonai szolgálatunkat… Hallám, milyenek lesznek azok az új fejlesztések, majd elválik. A Pártot nagyon emlegették, hogy attól is függ. De Oltpad sem semmi, ott van most a megye székhelye, s oda gyúrják bé a sok megrendelést, a béruházásokot. Ez pedig többezer munkahelyet jelent. Átmenetinek tartottuk a kihelyezéseket, és elfogadtuk.
Nincsenek már meg azok a műhelyek, ahol kezdtük a pályánkat. Később gépgyár épült meg a helyin. Aztán a vasúti karbantartó vállalat kapott helyet a telek egyrészén. Most újabban letaroltak onnan szinte mindent. Eladó az a hely. Akár bevásárló-központ, bármi épülhet oda. Ha valaki megveszi. Hogy gyár telepedne le, azt már nem tartom valószínűnek, mert nem olyan világot élünk… Inkább ócskapiac, autóbontó… Szóval ott volt mindjárt, ahogy megyünk bé a városba, a vasúton erről. Ott bémenőleg. Jobboldalt. Volt egy hatalmas udvar. Legelöl a lakatosműhely, az nem volt olyan nagy. Nem is a gyártást, inkább csak a karbantartást szolgálta. A bútorgyártó vállalat szükségleteire tarthatták fenn inkább, a piacra nemigen termelt. A fások, a gáteresek és az asztalosok leghátul voltak. Münköt oda irányítottak. Hatalmas rönkök sorakoztak a vágányok melletti rámpákon. Onnan kellett bétoszíttani bakon a fűrészcsarnokba. A félkészárú kásztákban volt odaki’, s egy fűtött csarnokban száradt a többi, ami már kész volt. Tovább pedig zajlott az előfeldolgozás. Nem állítottak elő itt komoly asztalosipari terméket. Olyan is volt az, hogy gyáracska csak. Gyenge. Én azt hiszem, hogy többnyire nyugdíj előtt járó falusiak és a város dolgozói rétegének a legalja múlatta ott az időt, töltögette a napjait, hogy valahogy lejárjon a szolgálati idejük… Durva és erőszakos emberek voltak.
(Részlet a szerző megjelenés előtt álló regényéből)
