Új regénye, melyben Vida Gábor folytatja Erdély sajátos, szubjektív feltérképezését, már el is fogyott, az olvasók újabb kiadásra várnak. Hogy könyve iránt tekintélyes az érdeklődés, a népes részvétel is jelezte a Tamási Áron Színház előcsarnokában tartott szombat délutáni beszélgetésen. Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója köszöntötte az írót, megjegyezve, hogy Vida Gábor az utóbbi évtizedekben következetesen, aprólékosan, nagy kedvvel végzett alkotói munkával írja tovább azt, ami személyes jellegű, igen markáns erdélyi történetként is olvasható. A mostani, Senkiháza. Erdélyi lektűr című regényről Miklóssi Szabó István író beszélgetőtársként megjegyezte, élete egyik legtöményebb olvasmánya, amelyet csakis egy olyan erdélyi személy írhatott meg karakterei és mikrotörténetei révén, aki több szemszögből nézi az erdélyi valóságot.

Vida Gábor a második világháború idején talált aranyrudakról szóló családi történetét ismertetve megjegyezte, a dokumentumok tanulmányozásával „amatőr szakértővé” vált, beszélt a cipősdobozokból előkerülő, sorsokra, életekre utaló családi iratokról, melyek az író számára valóságos csemegék, ő maga húsz éve ilyen háttérmunkával, információgyűjtéssel is foglalkozik. Az első világháborúhoz kapcsolódik az Ahol az ő lelke című regénye, az Egy dadogás története önéletrajzi regény, ezeket követi a Senkiháza. Erdélyi lektűr mint második világháborús regény. Az első kettőhöz annyi dokumentációt olvasott és gyűjtött össze, hogy abból maradt egy második világháborús regényre való is. Mint fogalmazott, a kilencvenes évek végén a csapból is Trianon folyt – „ma már nem folyik annyira, csak csepeg” –, az általános nézet szerint minden bajunknak Trianon az oka, meg mások, csak mi nem vagyunk hibásak, mert mi nem csináltunk semmit; „ez a bajunk, hogy nem csináltunk semmit”, magyarázta, hozzátéve, ebből épült az Ahol az ő lelke. E regényében észrevette, szereplői feltűnően hasonlítanak családtagjaira, így született meg az Egy dadogás története, s miután „megírta őket”, azaz „elintézte” a családot, némelyek ki is átkozták, amikor viszont angol nyelven is megjelent a könyve, megenyhültek. Mások mellett Lövétei Lázár László is egy trilógia megírására biztatta, s a dokumentumok, tanulmányok olvasása során rájött, összeáll egy második világháborús anyaga is, nem csupán a szakmunkákból, hanem a „hülyeségből” – apróhirdetés, újságcikk, ármánykodás – is, mindezekben egy regényíró rengeteg hasznos információt talál, ugyanis „abban van az élet”.

Sajátos erdélyi világban élünk, az a jó, hogy ezt mindannyian ismerjük, hazabeszélünk valójában, magyarázta, megjegyezve, a történet érzelmi rétege azok számára jelentős, akik Erdélyben élnek vagy járatosak Erdélyben. A jövőt illetően végül Vida Gábor megjegyezte, az emigráció, illetve a fogyás ellenére Erdélyben még mindig él egymillió magyar, miközben más nemzetiségűek már elmentek, így sokan felteszik a kérdést: mi a fenét csinálunk mit itt, Erdélyben? Ezt már száz éve kérdezik, nehéz ezt megértenie például annak a szekus őrnagynak, aki akár ezt a beszélgetést is hallgatja. Van valami itt, ami számunkra érdekes, jó lenne ezzel valamit kezdeni – hangoztatta Vida Gábor.