Bodosi Dániel képzőművészeti pályája (kortársaihoz képest) kissé megkésve indult. Bár rajzkészsége és esztétikai érzéke már egészen fiatal korban megmutatkozott, középfokú tanulmányai után eredetileg épület- és műbútor-asztalosságot tanult Sepsiszentgyörgyön, majd Brassóban a Kresler cégnél. Ám, a „véletlenek” sorozatának (vagy a sors akaratának) köszönhetően 24 évesen munkahelyi balesetből kifolyólag jobb kezére nyomorék maradt (elvesztette négy ujját, csupán hüvelykujja maradt épen). Emiatt kénytelen volt hazaköltözni szülővárosába, ahol – most már tudatosan – a képzőművészet felé fordult és a Zsögödön élő Nagy Imre irányításával festészettel kezdett foglalkozni. Az ő tanácsára iratkozott be a Magyar Királyi Képzőművészeti Akadémiára, ahol, meglepetésére, a száznál is több jelentkező ellenére felvették Rudnay Gyula osztályába. Így 1941 és 1944 között Rudnay tanítványa lett (akárcsak László Gyula, Miklóssy Gábor, Barcsay Jenő vagy Hervay Zoltán). Sajnálatos módon 1944-ben tanulmányai kényszerűen félbeszakadtak, így ismét hazatért Barótra, ahol elszigetelten ugyan, de teljes életét a képzőművészetnek szentelte 2006-ban bekövetkezett haláláig.

Bodosi Dániel hat évtizedet felölelő életműve egy igazán tehetséges, ugyanakkor nagyon fegyelmezett, céltudatos és kitartó művészről tesz bizonyságot. Egyéni látásmódja, vizuális nyelvezete, gazdag kolorisztikája, a színek és formák jellegzetes használata egy olyan dinamikát kölcsönöz kompozícióinak, ami egészen egyedülállóvá teszi az erdélyi és romániai magyar képzőművészetben. Jelen kiállítási anyagát (79 műalkotás) 50 év gazdag terméséből (1950–2000) válogattuk, ám ennek ellenére meglepően egységes látásmódot, stilisztikai és kompozicionális megoldásokat mutat. A technikát illetően a kiállított anyag zöme nagy méretű olajfestmény, néhány kisebb méretű akvarellel, tus- és ceruzarajzzal kiegészítve, ami frissességet és spontánabb megközelítést visz a kiállításba. Műfajukat tekintve talán azt mondhatjuk, hogy a tájképek és életképek dominálnak, amelyek Erdővidék érintetlen és páratlan szépségű tájait, illetve a falusi élet mindennapi jeleneteit elevenítik meg. Ezek mellett pedig az elvontabb témájú, összetettebb kompozíciók is helyet kapnak (mint a Múlt és jelen című kompozíció), illetve a női test szépségét, a fény, a mozgás és ritmus dinamikáját kiaknázó festmények is nagy számban jelentkeznek.

A kiállításrendezés koncepciója az volt, hogy a néhány korai alkotástól indulva először a művész élettereként szolgáló gyönyörű erdővidéki tájat, illetve a falusi élet sok verejtékkel járó tevékenységeit elevenítsük meg, ahol a természetközeliség, az ember-állat kapcsolat, a földművelés és a bányászattal járó munkák kerülnek fókuszba. Jó példa ezekre a Kaszások, Fuvarosok, Favágók vagy a Baróti bánya és Elővágatban című festmény. A kiállítótérben befelé haladva, a líraibb hangvételű vízparti tájak árkádiai jelenetei fogadják a látogatót, amelyek meditatívabb jellegükből adódóan a befelé fordulásra, az elcsendesedésre hívnak, akárcsak a Halászok vagy a Fürdőzők I. és II. című alkotások. A következő termekben a művész a női test szépsége, a mozgás, a tánc dinamikája, illetve a spektrumaira bontott fény vibráló ritmusa iránti érdeklődése bontakozik ki, amely az életmű egészen egyedi szeletét nyújtja, mint például a Tánc, a Ritmus vagy a Napkelte című képek. Ezek mellett a modern élet témái is helyet kapnak, akárcsak a Város, a Szmog vagy a Katedrális című festmények esetében, illetve mintegy záróakkordként az élet elkerülhetetlen végkicsengése, maga a halál gondolatának megfogalmazása is megjelenik a Végtisztesség vagy a Virrasztás című festményeken.

Végül, de nem utolsósorban a portrék és önarcképek egységét kell megemlítenem, melyek egy intimebb betekintést nyújtanak az életműbe, hiszen magáról a festőről vagy az egészen közeli családtagokról készültek, de ugyanakkor kivételes rajzkészségről és a karakter igazán mély megragadásáról tesznek bizonyságot.
Összegzésként Banner Zoltán szavait idézném az 1983-as Korunk Galériában rendezett kiállítás méltatásából: „Ez a negyven olajfestmény és akvarell éppen abban tükrözteti a szülőföld valóságát, ami még az ott élők számára is ismeretlen volt eddig: a színek, a fények, a levegő és a belső létformák elemeitől szőtt látomásosságban. (…) Bodosi látomásai annál értékesebbek, hogy nem az egyébként is felemelő látványra helyezi a festői megjelenítés koronáját, hanem magát a festői megoldást avatja a kép témájává, anélkül, hogy elszakadna a felismerhető hegyektől, vizektől, településektől, emberektől. Mindenekelőtt atmoszférát fest, fenségesen lebegő szín-fényreflex-boltozatokat emel a valódi táj fölé. S ebben az ellentételezésben a felszíni formák súlyukat vesztik, szinte díszletszerűvé válnak, hogy annál érzékletesebben ragyogja be a felületet a festő által teremtett levegő-kupola.”

A kolozsvári kiállítás egy gazdag válogatás az életmű csúcsainak számító olajképekből, amely intimebb önarckép- és portréválogatással egészül ki, hiteles képet festve alkotójuk vitathatatlan tehetségéről, gondolkodásmódjáról és egyéni megfogalmazásáról. A tárlat szeptember 24-ig látogatható 10 és 17 óra között a Bánffy-palotában működő Kolozsvári Művészeti Múzeumban.

Portik-Blénessy Ágota, a kiállítás kurátora