Ők élvezetből s a társaság kedvéért. Ezek az oltpadi munkások pedig úgy, mintha kötelességből tennék. Amikor legelőször bémentem, vittem egy feles pálinkát. A boltban nálunk lehetett kapni akkoriban portorico rumot. Arra azt mondták, hogy erős, még jobban üt, mint a házilag főtt pálinka. Hatvanfokos volt, tényleg azt írta a címkén, csak kellett valamit tudjon… Arra gondoltam, hogy az nem árt, s hogy ne valami gyenge köményes legyen vagy cujka… Mert mondták az otthoniak, a barátaim is, tudtam, hogy kell ilyenkor a béfogadó pálinka. Mert úgy talál. Amikor áll bé az ember valahova dolgozni… Soha nem felejtem el, húsz lejt adtak rá hazulról.  – Tizennyolc lej – mondta a boltosné, mikor vettem a rumot –, kettő garancia az üvegre, de azt visszaadjuk neked, amikor hozod az üreset, mert az ambalázzsal el kell számolni… Apám ezt a felét a dolognak jól tudta, a rum árát és a betétdíjat szintén. Tisztában voltam azzal, hogy az üres üveg nem fog visszakerülni, úgyhogy a két lejem is oda fog veszni…

Első nap, amikor nekünk, az újaknak a munkavédelmet tartották s dolgoznunk még nem kellett, megittuk közösen a rumot. Volt egy inoxlemezből préselt pohara a brigádnak, akkora, mint egy nagyobbacska pálinkáspohár. Kimértek mindenkinek annyit, amennyi járt. Összesen tizennyolc adagot. Sorban. – A töltögető vagy jól jár, vagy kibaszódik! – mondta az alkalmi kocsmáros, mert a végén maradt egy ujjnyi az aljában. Ezt kitöltötte magának – nyilván –, és leküldte a gégéjin… Ennek alapján megállapítottam, hogy körülbelül háromcentes lehet az a gyűszűféleség, s lehet annyit sumákolni vele, hogy jut is, marad is. A műszak végén még sorra került egy második fél liter pálinka. Ez rendes háziszőttes volt. Már nem emlékszem, melyik hozta. A következő napra megmaradt a két másik személy befogadó pálinkája, akik ott kezdtük a pályánkat… Ekkor sem volt semmi baj. Ugyanolyan módszerrel osztoztunk rajta. Csakhogy már egy sorban következő, öregebb töltögető végezte az elmérést. Igazán soha nem fogadtak bé, mert nekem italmérői szerep egyszer sem jutott a fél év alatt, míg ott dolgoztam. Rövid idő volt, de nem bánom. Elmondhatom, hogy kezdetnek gyenge volt. Hamar változtattunk aztán rajta.

Megmutogatták, hogy mi merre van odabent és az udvaron, s hogy mi jut számunkra. Mi a teendő. Megbarátkoztunk nagy szomorán a gondolattal, hogy nekünk, mint kezdőknek, nem kerül itt semmiféle szakmunka, amivel fejleszthetjük a tudásunkat. Rakd fel! Tedd ide! Tedd oda! Szedjétek le! Mossátok meg! Takarítsátok ki! Hozzátok bé!… Nagyjából ezek az utasítások hangzottak el. Hamarosan kiderült, hogy velünk általában a kinti, főleg anyagmozgatással kapcsolatos feladatokat végeztetik el. Nyári melegben. Sárban. És abban a nagy hidegben, ami ott lenni szokott. Az öregeknek az nagyon jól jött, hogy négy fiatalembert kaptak, valóságosan is úri dolguk lett, mert mű mindent a kezükbe adtunk és mindent kipakoltunk. Nyolc órán át jóformán meg sem álltunk, csak a reggeli- és az ebédszünetben. Hatra kellett bemenni – általában háromnegyedkor tett le a busz a híd túlsó végénél, ott volt akkor a buszpályaudvar, át kellett menni az aluljárón, s már a munkahelyen voltunk –, nyolctól negyed kilencig reggeliztünk, délkor hoztak a vállalat kantinjából valami egytálételt, ami térítésmentesen járt, mivel a munka jó része a szabadban történt és komoly erőkifejtéssel… Kellett. Ilyen volt a munkarend. Elviselhető volt, főleg falusi gyerekekként, nem éreztük nagyon megerőltetőnek. Csak ugye, az időjárás. Ki voltunk téve esőnek, napsütésnek. S a hidegnek. Mert ott aztán erősen hidegek tudnak lenni. Zord a hely. (...)

Azt a telet aztán, amit ott töltöttem, soha nem felejtem el! Ez is lehetett az oka az undorodásnak, a meg­alázás, s hogy ott aztán mindennap inni kellett. Ejszen inkább ez. Megcsemerlik az ember az ocsmányságtól egy idő után. Miután elfogyott a béfogadó pálinkánk, a harmadik munkanapon szembesültünk azzal, hogy azok rendszeresen pótolnak. A brigád. S mindenki benne van. Általában három lejt tettek belé. Annyiból lehetett megvenni egy liter vodkát közösen, vagy valami ócskább pálinkát – sligovicát, drozsdéjt, ami talán amolyan törkölyféleség lehetett, később eltűnt a piacról. Kiderült, hogy itt testületileg inni kell, mert ha nem, akkor nekünk annyi. Lenéznek. Kiutálnak. Próbáltam magyarázkodni, hogy nekem nem kell. Hogy nem bírom. Volt termoszom, abban vittem rendszerint tejeskávét vagy teát.

Anyám pakolt tízórait, ezt-azt. Szalonna is mindig volt a táskámban. Disznóvágás után kolbász, oldalas. Mikor minek volt a szezonja… Az nekem megfelelt. A többiek hárman is erősen vonakodtak. Mert nem voltak ivósok. Nekünk otthon meg volt mondva, meg volt tanítva, hogy bánjunk óvatosan a szesszel, mert megbosszulja magát, ha őkelme kezd uralkodni rajtunk s megmondja, hogy mit csináljunk… Nem volt zsebpénzem semmi. Kikaptam az előleget, majd az elszámolást, s azt a papírjával együtt le kellett apámnál számolni az asztalra. Visszaadott ötvenet. Megvettem a bérletet. S annyi. Valami negyvennyolc lej volt egy hónapra. Ha valamire kellett, akkor kértem. De nem úgy volt, hogy számolatlanul. Ha akart, adott, ha olyan volt a kedve, hogy rossz, ha mérges volt valamiért, nem adott egy vasat sem. Vagy csak öt lejt, mondjuk, és mondta az ukázt, hogy aztán vigyázzak rá, osszam bé, s ne költsem marhaságokra, főleg italra, szivarra ne. Bár szivaraztam volna, de én soha! Ha szívom, akkor lehetett volna azt mondani, hogy cigire is kell. Sokáig kettő ötven volt egy csomag kárpác. Utána három huszonöt… Amiatt szívtam, mert nem szíptam!

Minden egyes reggel, valamivel nyolc óra előtt elhangzott, hogy pótolunk. Az öregeknél ez egy jól beidegződött szertartás volt. Elő volt készítve a három lej, és elvárták, hogy önként álljunk be a sorba. Ha vonakodtam, tettek oda udvart seperni. Havat lapátolni. Nem féltek. Nem tartottak senkitől és semmitől. Nem volt ott semmiféle főnök, mester, mi közvetlenül a másik várhelyi részleghez tartoztunk, onnan jött néha valaki szétnézni, utasítgatni, dekrétet ismertetni, a vezérkar pedig, a tröszt a megyénél volt, Oltpadon, de csak annyi volt a kapcsolat, hogy valami titkárnőféle, egy fehérnép elvitte a pontázst, illetve hozta a fizetéseket, amit Dénös bá, a csoportvezető kiosztott. Aztán a duba, amelyik hordta nekünk a kosztot. S ennyi. Mintha mi ott lettünk volna felejtve a vasút melletti placcon, a senki földjén. Úgyhogy jelentgetni, panaszkodni, siránkozni nem volt kinek. Én egyébként nem voltam olyan soha. Megoldottam mindent a magam ereje által. Azt gondoltam, s nagyapám is arra tanított, hogy ne hagyjam a magamét, de legyek mindig tisztességes, ne aljasul és ne a mások kárán. Mondta is az a Dénös bá, ha annyi ideje volt, hogy elég tágas a hely, országgá-világgá lehet menni, akár a bukuresti gyorsra is fel lehet ülni, ott van, né – mutatott a közeli vasútállomás felé –, naponta négy is áthalad itt Brassó s a Regát felé, rapid és gyors, ha valaki úgy érzi. Ha nem akartam pótolni s inni, olyan pofokat kaptam, hogy csak, s kiosztották a sok mocskos és fölösleges munkákot, mérték reám a hülyeséget. Úgyhogy muszáj volt béállni és megcsinálni valahogy, amit mondtak. Úgyhogy adtak otthon mindennap három lejt italra. Muszáj volt. Akkor szombatonként is dolgoztunk. Huszonöt-huszonhat munkanap volt egy hónapban, ami azt jelentette, hogy vagy nyolcvan lej elment erre a szarságra. Sok. Tényleg sok volt abban az időben, mert alig kaptunk ezer lejt. Ha adtak ötszázat előlegbe, akkor az elszámolás általában úgy négyszáznyolcvan-négyszázkilencven volt… Hogy én erre mit kaptam otthon!... Fejmosást. Cseszegetést. Hogy milyen tökéletlen vagyok… Hogy milyen gyenge helyen dolgozom…

Csakhogy ott volt a szerződés. Nyűgnek. Egy alkalommal, úgy bő fél év múltán, amikor már kitavaszodtunk, eldöntöttem, hogy ezen változtatni fogok. Hogy ez nem mehet így tovább. Apám elmesélte, hogy nálunk az Üzemben bővítenek. Emberek kellenek. Találkozott Urszuly pártitkárral a Telepen, aki neki már régi jó ismerőse, úgymond barátja is, mert sokszor dolgozott neki ezt-azt a házánál, elkötelezettje, és mondta, hogy most kellene lépni ezt a gyermekkel kapcsolatban. Azaz velem. Kétezernél több a kezdők fizetése, ott is ezt mondták. Valahogy olyan volt a kétezer, mint egy plafon, ami fölött már-már milliomos az ember. És csak ehelyt, öt kilométerre van. Mi az busszal? Öt perc. Tíz perc biciklivel. Gyalog is oda lehet menni, ha muszáj. S mégsem negyven. Nem tart két órát, mint Oltpadig a zötykölődés oda-vissza azokon a hitvány buszokon. És az így nyert időben tovább lehet ezt-azt tenni a ház körül. Vagy a mezőn. És megmarad legalább ezer lejed minden hónapban!

Simó  Márton

(Részlet a szerző megjelenés előtt álló regényéből)