Vándor, ha Szárazajtára vezetne utad, állj meg egy percre a tizenhárom bazaltoszlop előtt, hajtsd meg fejed, és mondj el csendben egy imát. Mert tizenhárom ártatlan embernek állít az emléket, akik a történelem legutóbbi vérzivatarában csupán azért haltak vértanúhalált, mert magyarnak születtek. Nem századokkal ezelőtt történt a mészárlás, ahogyan az ilyesmikről a történelemkönyvekben olvas az ember. Nem a régmúlt tragédiája ez. Mert ma is itt élnek közöttünk néhányan, akik ismerték és szerették ezt a tizenhárom áldozatot.
1944. szeptember 26-án reggel a Iuliu Maniu Erdélyi Önkéntes Ezred – közismert nevén a Maniu-gárda – Gavril Olteanu által vezetett brassói különítménye a szárazajtai iskola udvarára összeterelte a falu lakosságát, majd a lakosok szeme láttára végzett ki 13 magyar embert. 11 áldozattal golyó végzett, 2 áldozatot pedig bestiális módon, baltával fejeztek le. Igazi bűnük az volt, hogy magyar emberek voltak. Természetesen egyéb, mondvacsinált vádak alapján rótták ki rájuk önkényesen ezt a szörnyű ítéletet. A vádak közt szerepelt az is, hogy 1944 szeptemberének első napjaiban ezek az emberek segítették a német csapatokat a román hadsereg ellen.
Az 1944. augusztus 23-i román átállást követően, szeptember 2-án a román csapatok bevették Barótot és Erdővidék egy részét. Szeptember 3-án a német 6. hadsereg egyik páncélosokkal támogatott harccsoportja visszafoglalta Barótot, majd szeptember 4-én Szárazajtát is. Szeptember 5-én német katonák után kutatva, nehézfegyverekkel egész nap lőtték Zalánpatakot és a környező hegyeket. Egy századnyi román katona Zalánpatakon keresztül Málnásfürdőre próbált átjutni, hogy Málnásfürdőt elfoglalva leszakíthassák az Olt mentét. Alig értek fel Nyíres-patakon, amikor Harcsa oldalából iszonyatos géppuskatűz zúdult rájuk. Hét magyar katona, köztük a zalánpataki Kádár Jakab, és négy német katona ásta be magát a hegyoldalba, és feltartóztatták a századot. A román katonák fegyvereik egy részét elhagyva visszamenekültek Zalánpatakra, onnan meg fogatokat zsákmányolva tovább, Középajta irányába.
Az elhullatott fegyvereket és lőszereket összeszedték a zalánpataki emberek, és szétosztották egymás között. Ritka volt az a ház, ahol ne lett volna fegyver. A korábban Baróton szolgálatot teljesítő, zalánpataki gyökerekkel bíró Bedő László m. kir. zászlós még aznap hazasietett Zalánpatakra, és Opra Lajos tanítóval, tartalékos zászlóssal megszervezte a település védelmét. A sorozásból kimaradt 1923-ban született korosztályt és a fegyverrel bánni tudó férfiakat felfegyverezte, golyószórót állíttatott a templom tornyába, valamint az iskola padlására, árkot ásatott Nyír-oldalba, és őrséget állított a bíró, Szőcs Béla portájához.
Ezután viszonylagos nyugalom köszöntött be, különösebb atrocitások nélkül. A magyar honvédség visszavonult, a reguláris román hadsereg pedig rendezetten vonult át a településen. Időközben a magyar honvédségtől lemaradt katonák is hazatértek Zalánpatakra, és szeptember 26-ig tovább, csendben zajlottak az események. A szárazajtai vérengzés híre azonban Zalánpatakot is felkavarta, többen ott nyertek menedéket rokonoknál, jó barátoknál. Azonban alig történt meg a tragédia, Zalánpatakról is készült egy lista azok neveivel, akiket ki kell végezni. Ennek hírére ismét előkerültek rejtekhelyükről a fegyverek. A Maniu-gárda érkezése előtt román érzelmű szárazajtai fiatalok zavarták meg Zalánpatak békéjét, azok a legények, akik Szárazajtán is segítették a gárda munkáját. A felfegyverkezett zalánpataki lakosok azonban megfelelően fogadták a rendbontókat, majd hazáig kergették őket.
Az akkori hangulatról a földvári haláltábort is túlélt Kádár Jóska bácsit idézem, akivel Benkő Levente készített interjút:
„– Innen is volt névsor beküldve, hogy tizenhatot Zalánpatakról ki kell végezni – emlékezik vendéglátónk. – Mielőtt hazakerültem volna, a falubeliek a román hadsereg elhullatott fegyvereit összeszedték, s széjjelosztották, nesze, neked is, nesze, neked is. Hírt kaptunk Szárazajtáról, ne, mi történt, s arról, hogy a mánisták jönnek Zalánpatakra. Hohó, fiúk! Szépen elé a fegyvereket, golyószórót, csőre: gyertek! Elálltuk a falu végét: jöjjenek! Mind lesepertük volna az egészet, védekeztünk volna, ha mind meghalunk, akkor is. De aztán nem jöttek. Azután a névsor visszakerült hozzánk, a faluba, s mindenki elolvasta.
– Kik voltak a névsoron?
– Karácsony József, Tischler János, Gáspár József, akkor voltam én, mert az én nevem is szerepelt, akkor rajta volt Izsák Imre, Izsák István, Gáspár György, Kasléder Albert, Szőcs Béla feleségestül, mert ő akkor magyar bíró volt, s az ajtaiak, a román haragosok sokszor jöttek be, hogy végezzék ki. A felesége Tilda néni volt, ajtai születésű. Akkor Datki Árpi bácsi, a felesége, Datki Lujza, ő még él, Datki Géza, ezek is mind fel voltak írva, s mások is, akiknek a neve most nem jut eszembe.
– Miért állították össze a névsort, mi volt a »bűnük«?
– Hát az, hogy románellenesek vagyunk, s nagy magyarok vagyunk. Ez volt feltüntetve. De aztán itt, a faluban nem tudtak bántani senkit, mert nem jöttek. Akkoriban háromszázhatvan körül volt a falu lakossága.”
A szárazajtai mészárlást követően bevonult a szovjet hadsereg, és további vérengzésre nem került sor. 1944 novemberétől – részben a Maniu-gárda tevékenysége miatt – Észak-Erdély területén szovjet katonai közigazgatást vezettek be. A békét szovjet rendfenntartók és a lakosság soraiból állított népőrök biztosították. Ez a közigazgatás 1944 novemberétől egészen 1945 márciusáig tartott. Zalánpatakra és Szárazajtára négy szovjet katonát helyeztek ki rendfenntartónak. Három nőt és egy férfit. A zalánpataki lakosság soraiból Datki János, Majos Mihály, Préda András, Pusztai János és Tischler Ferenc voltak népőrök.
Préda Barna
