– Sokkal jobb volt az Üzemben, mint a Petőfi Szövetkezetnél Oltpadon. Ég s föld! Miután megmutogattak ezt-azt, kezdtek béosztani az öregek mellé. Itt is ki voltak tanulva rendesen, mert a rövidebbet mi fogtuk, a kezdők, s nagyobbat emeltünk örökké. De legalább látszott, hogy van némi lehetőség arra, hogy kategóriát szerezzünk. Hogy megtanuljuk a szakma fortélyait. Ez a régi öntödei rész volt. Munkahelyi tanfolyamra jártunk. Dolgoztunk és figyeltünk. Már az első hónap után érzékeltem, amiről szó volt, igaznak bizonyult, hogy kétszerese a fizetés annak, amit adtak odabé, s a munkával sem ölnek meg. Annyira nem. És melegben vagyunk. Legalább nem fázunk. Ugyanakkor figyelmeztettek a szilikózis veszélyeire, hogy az mindenkinél kialakulhat, ha öntödében dolgozik. Elmondom majd egyszer, hogy megúsztam a betegséget, de mégsem… A szódavíz és a fél liter tej ingyen járt. Védőital, úgy mondták… Milyen a fiatal? Engem különösebben nem érdekelt a szakmai fő-fő betegség. Úgy voltam vele, hogy addig még sok van. Aztán, ha kimegy az ember a munkából, akkor keressen olyan lehetőséget, hogy tiszta levegőn mozoghasson, tegye folyton hasznossá magát. Így megtisztul a tüdeje. Ki lehet köpni a torokban összegyűlt szennyeződéseket. Ez elég – gondoltam –, s nem féltettem magam egyáltalán, mert én sokszor még több feladatot is kitaláltam a saját részre, amit egy-egy fél nap alatt el lehet végezni. Bőven. Olyan fantáziám volt ezen a téren, hogy csak. S mindig kész terveim voltak előre. Ha esik, ide megyek. Ha süt a nap, akkor pedig amoda. Nemsokára kettősbe kerültem. Ez száztíz lejjel többet jelentett minden hónapban. Mivel tizennyolc éves korom előtt álltam munkába – volt egy olyan törvény –, járt harminc nap fizetett szabadság a rendes mellé. Mondták, hogy ki kell venni, muszáj, s nyáron, mert nyáron szokás a tengerre menni, amikor jó meleg van, s szezon. Ingyen járt a szakszervezettől két hetes üdülési jegy a tengerpartra. A brigádban csak nekem volt meg ez a jogom. De került még egy kolléga. Az idősebbek különösebben nem háborogtak, de a tudomásomra hozták, hogy később nem így lesz. Ha van ez a törvény, akkor jó, de csak most az egyszer. Mert a szabadságot béosztással kell kivenni. Ha lehet két részletbe, felit nyáron, másik felit télen. Ha ez nem lehetséges, akkor rotációs elv alapján: aki idén télen ment, az a következő esztendőben nyáron kapja. Meg lehetett egyezni, fel lehetett mindenkinek osztani azért kétfelé, hogy tudjon haladni a szántással-vetéssel, a szénacsinálással mindegyik. És vagy karácsonykor, vagy szilveszter környékén ki-kinek jusson pár szabadnap, ha már olyan ocsmány és ateista rendszer van, hogy nincs erre bélátással… Később sem volt. Még rosszabb lett. Mert ugye jött a fénykorszak. Amikor Csaucseszku nagyon nagy erőben volt. Akkor tapodta legjobban a népet…

Nem ide jár, később történt. De el lehet itt is mondani példának… Akkor már rég le voltam szerelve. Már meg voltam nősülve. Béállva rendesen a faluba… 1983-ban történhetett. Megegyeztünk volt kollégákul, jó sokan, akik az Üzembe jártunk, hogy nem megyünk bé vasárnap dolgozni. Akkor nagy divatja volt a hétvégi munkának. És karácsony abban az esztendőben vasárnapra esett. Nehogymá’ örökké kibaszódjunk. Úgy volt az egyezség, hogy elmegyünk a kilenc órás kicsimisére, utána pedig a bodegába, osztán haza, megenni az ünnepi ebédet. Otthon nem is mondtuk, egyse’, hogy a vasárnap nem jár, hogy nekünk tulajdonképpen nincs is karácsonyunk… Jövünk ki a miséről, duvadunk le oda a malom felé, amelyik valamikor az apáméké volt, ott vagyunk már a sarkon, s há’ látjuk, hogy a navétás busz bé van állva. Jön is egyiknek a felesége, Bertalan Gizi, ott laktak a központban. Nekik volt telefonjuk, őköt fel tudták az Üzemből hívni. Egy nagy táska volt a kezében, munkaruha benne, s mondta is az a fiatalasszony, hogy bé kell menni, s menjünk nyugodtan, tett fel az egésszünknek bőven véres-májast-kolbászt, mert azelőtt való nap vágtak disznót. Mondja a fiatalasszony, hogy jó sok minden van felcsomagolva, a negyed disznó ejszen, de őt nem érdekli, azt sem bánja, ha az egész kőccségüköt megesszük, csak menjünk arrafelé, úgy ahogy vagyunk, mer’ azt mondta az igazgató, hogy valaki jelentett. És ebből baj lehet. Szabotázs. Ha jót akarunk magunknak s neki, a családjainknak, az egész Üzemnek, akkor menjünk csak arrafelé, úgy ünneplőben, ahogy vagyunk… Mi fel a buszra ahajt, s bé a munkahelyre. Át is öltöztünk, ahogy tudtunk, de az inget, a fehérnemünket beléöltük a mocsokba, az nem volt tartalékba’, a többi ruha megúszta, de lemártottuk azt a fekete port az asztalokról, a szekrényekről, a falakról az irha- és posztókabátjainkkal, míg feljuttunk az öltözőbe. Mert azért ott bent örökké le volt rakódva, nemhiába mondták, hogy füstkorom és apró-apró fémszemcsék keringenek a levegőben. Műszak végére mindig olyanok voltunk, mint az ördögök. Por s mocsok volt bőven a gyárkapun belül… Ahogy elmúlt dél akkor, s mi megjácodtuk a munkát, mert csak úgy csináltunk, mintha dolgoznánk, tényleg jöttek. A megyétől, a párttól. És szekusok is, civilben. Volt olyan, akit ismertünk látásból, s volt, akit nem. Olyan embereknek látszottak, akikről kicsit s jót. Jobb sokkal, ha nincs semmi közünk hozzájuk. Velünk nem foglalkoztak, csak végigmentek a csarnokon. Annyira nem voltak aljasok, hogy kezdjék névsor szerint elévenni a népet. Vagy pedig nem merték azt megtenni. Látszott, hogy ott vagyunk, hogy zajlik valami. Aztán elmentek. Békén hagytak. Béjött a főmérnök, s nagyon köszönte. Ideadott nekünk egy húszliteres bidon bort, hogy igyuk meg, de maradjunk ott, üljünk veszteg kettőig, míg fúnak. Aztán elmondta, hogy a délutániaknak nem kell már bejönni, annyi engedményt kapott az Üzem. Voltunk vagy negyvenen a szekcióban, meg sem kottyan annyi ital. Visszafelé még osztán bé a szövetkezet nagykocsmájába odale. Örvendeztünk, hogy megúsztuk. Hogy azért félig-meddig mégiscsak csináltunk így magunknak valami karácsonyt… Mit képzel a Párt!

Az úgy volt a szakszervezetnél, mondtam, hogy ketten voltunk üdülésre jogosultak. El kellett menni tizennégy napra le a tengerre, mert az járt. Én mindjárt megfuttattam a fejemben, hogy amennyiben mindenképp muszáj, akkor elmegyek. Annyi nap nem a világ, s marad még több mint fele, ami alatt én mindent elvégezhetek. Sok terv volt. Odahátra szénát kellett csinálni, s fent a Lázon. Aztán béhordani. Én s a nagyapámmal valami fakészítést, valami hazavitelt is elvállaltunk volt egy vénasszonynak, s egy cipcernek, aki a Bányán lakott. Azzal számoltam, hogy ebből egy ezres megmarad. Az pedig jól jöhet a fejemben szépen alakuló gazdaságom fejlesztésére. Megint csitkóban, szekérben, másik hámban gondolkodtam.

Román tudás nem volt nálunk semmi. Mintha kihullott volna belőlünk minden egyes szó. Éppencsakhogy. Azt bőcsködték sokan, hogy annyit tudnak legalább, hogy őköt nem adnák el. Ki kell próbálni – gondoltam –, hadd lám, mi történik?!... Úgy fogtam fel, hogy ez az utazás gyakorlat lesz a katonasághoz, mert az is következett hamarosan. Bé voltam sorozva, s azon spekuláltam, hogy nem várok, mert megtörtént egyikkel-másikkal, hogy tologatták a bérukkolást. Kétszer volt béhívás, októberben és márciusban rendesen. Minek várakozni bolondul? Legyen túl az ember rajta, s akkor lehet egyebeken, házasodáson, építkezésben, esti szaklíceumon, mesterségben gondolkodni… Fontos időszak volt a katonaság az ember életében, még akkor is, ha kettőbe vágta az életit. Arra gondoltam, hogy szeptemberben, ha nem kapok értesítést a komisszáriáttól, akkor jelentkezem. Vigyenek el! Járjon le minél hamarabb!

Az öreg szakszervezetis lerajzolta nekünk a bukaresti Északi Pályaudvart. S a többit is. – Ez a Gara de Nord – magyarázta –, erre a vágányra, a négyesre fut bé a vonatotok, a nagybányai gyors, amivel Oltpadról mentek. Aztán felültök arra né, az 1560-as expresszre, amelyiken írja, hogy Satu-Mare–Mangalia, s este ott vagytok a tenger martján…

Tényleg, úgy történt minden, ahogy elmondta és felvázolta nekünk egy lapra. (...) Jól eltelt. Végül nem bántam meg, hogy kényszerből odamentem. A zsebpénz nem volt túl sok, amit vittem volt, ha jól emlékszem, kétszáz lej volt nálam. Az nem volt annyira sok, mert közbe-közbe bévettük a bogot, volt olyan is, hogy tíz lejes sört ittunk, ami jó dulplája vagy inkább háromszorosa volt a megszokottnak, mert nálunk a korcsomában háromért mértek egy korsóval. Nyilvánvaló, hogy az ilyen helyeken, mint a tengerpart, akkoriba’ is jobban meg kell fizetni mindent… Még az is megfordult a fejünkben, hogy mit lehetne ott dolgozni, hogy egy kicsit kiegészítsük a költségvetésünket. Talán, ha tudtunk volna valamicskét románul. Szerelhettünk volna valamit. De az akkor elmaradt. Úgy-ahogy, béosztással elég volt az a kicsi pénz is. És csak üdültünk. Tényleg. Dolog semmi.

Simó Márton

(Részlet a szerző megjelenés előtt álló ­regényéből)