A színpad egyik oldalán ott tündököl maga a kormányfő, aki jó atyuskaként azzal nyugtatja a népet, hogy nem kell félni, az egyre kaotikusabb utat bejáró  büdzsémentő intézkedések az egyszerű polgárnak nem fognak fájni, és reform is lesz, csak nem szabad elkapkodni. A másik oldalon pedig ott állnak egyrészt a magánszféra képviselői, és a sokadik vészharangot kongatják, illetve a kormánykoalíció egyes tagjai, akik maguk is arról ágálnak, hogy mekkora baj érkezik. És hogy az előadás tökéletesen nevetséges legyen, a kormány újabb és újabb váratlan és röhejes fordulatokat is behoz a játékba.

Sajnos az nem számít különösebb újdonságnak, hogy a mindenkori román kormányok – tisztelet az igen kevés kivételnek – képtelenek átfogó, koherens döntéshozatalra, visszatérő jelenség a tűzoltás, a kapkodás, a hegy alatti abrakolás. Bukarestbe kerülve még korábban talpraesettnek tűnő döntéshozók is mintha a csőlátás betegségébe esnének. Kizárólag egy irányba, egy célra tudnak koncentrálni, elfeledve, hogy intézkedéseik hatásai a középponttól haladva a társadalom összes zugába eljutnak. A fiskális döntésekre ez fokozottan igaz, hiszen ha közvetve is, de valahol mindenkit érintenek. Ékes példája a szűklátókörűségnek a minimálbér-emelés körüli újabb baki, amely nyomán a kormány máris visszatáncolni kényszerült. Kiderült ugyanis, hogy az építő-, az élelmiszeriparban és a mezőgazdaságban egyik felől ad a központi kéz, máshol viszont elvesz, az adófizető markában pedig  a végén kevesebb marad, mint eddig. Az ok: nem sikerült összehangolni a költségcsökkentési rendeletet a minimálbérek emeléséről szóló jogszabállyal. Azaz két olyan kérdést, mely nagyjából kéz a kézben halad.

A bohózathoz visszatérve, az előadás éppen szünetel, az alkotmánybíróság képében új szereplők érkezését várja a publikum, és könnyen előfordulhat, hogy mire az ő jelenetük lejár, az eddig eltelt felvonások kétes hozadéka mehet is a levesbe, mint alaptörvénybe ütköző. A rendelet ellenzőinek, a hatásaitól rettegőknek tán rövid felszusszanás a mostani helyzet, de korai még örvendeni. Marcel Ciolacu hétvégi kijelentései alapján ugyanis úgy tűnik, ők így is elmennek a falig, továbbra sem számít, hogy az irány, bár kissé igazítottak rajta, de még mindig erősen rossz, a fűnyíróval most sem a megfelelő helyen akarnak tarolni (lásd például a különnyugdíjak, az állami vállalatok veszteségei, a központi közigazgatás körüli totojázást), a közszféra reformja pedig már tegnap is késő volt, nemhogy elérne holnapig. Az pedig már csak slusszpoén, hogy mindez nekünk itt, a végeken nem fog fájni. Dehogynem, csak még nem tudni, mennyire.

Borítókép: Kormányülés. Fotó:gov.ro