Új villák Kökös országúton túli új negyedében
Örvénylő telekügyek sorozatunkból kiviláglott, hogy Sepsiszentgyörgy körül jócskán meglódultak a földek, egyre gyorsuló mozgásba kezdett a földforgalom körhintája, a rajta ülő befektetőkkel, üzérekkel és szerencselovagokkal együtt. Mindazonáltal, hogy mindent felkavaró örvény lesz-e belőle, vagy inkább csak erősebb hullámzás, nehéz lenne megmondani, miként azt is megjósolni, kit fog elnyelni és kit dob fel. Biztosra mondható azonban, hogy a valamikori, isten háta mögötti kisváros végleg szétfoszlik benne, és talán egy nagyobbra méretezett, közepes vidéki város marad a helyén. Okvetlen nyereség, ha a mai állapotokat tartjuk szem előtt.
Betontákolmány
Mi volt városunk mind ez ideig? Valamikori szűk zubbonyát, a huszadik század elején varrottat, rég kinőtte. Az ún. szocialista iparosítás a korábbi 20―30 ezres kisvárosban, melyben legfeljebb a kisipar érezte otthon magát, háromszor akkora nyájjá terelte össze négy égtáj embereit. Ezek ugyan sokszor a legkevésbé sem illettek egymáshoz, de ezzel nem sokat törődött a nagy kormányos vagy pásztor és bojtárjainak illusztris társasága, illetve hát pontosan ez volt a cél. Lett belőle sebtében felhúzott, elfuserált tákolmány, aminek fő szerepe az volt, hogy elveszejtse a benne csapdába esetteket, a zsarnoki önkény szabadon gyúrható, akadálytalanul alakítható nyersanyagává tegye őket. Az úgynevezett ,,új néppé" és ,,új emberré", melyet ha sikerül kitenyészteni, csak a nép és ember nevet nem érdemelte volna meg.
No de a terv egészen másvalamit eredményezett, a gyárakból itt is nagy folyama ömlött ki az embereknek, ’89 decemberében új szelek fújtak az országban, elfutott előlük a hatalom helyi helytartója, szekus támaszával együtt.
Maradt a tömeg, melynek valamit kellett kezdenie magával. Húsz éve ezzel van elfoglalva.
Marad továbbá, lakóival együtt megmarad az a vasbetonvilág, melyet a ceausizmus tákolt tíz-tizenkét emeletes torony- és pengeblokkokból, brassói részlegekből önálló gyárakká bővített nagyüzemi hodályokból és a leggyengébb minőségű, elfuserált és félretervezett, sűrűn összezsúfolt négyemeletes tömbházakból.
Bekerítő kertváros
De amint az a rögtönzötten összeábdált nagyipar sok apró kis üzemmé bomlik a szemünk előtt, úgy rajzik majd szét a blokkok népe a város körül hatalmas szoknyaként forgásba lendülő kertvárosokba. A kitörés első nyúlványaként a dombtetőre kilövellő Kolcza-tagi negyedet követően, hova az újgazdagok tódultak ki első lendületükben, egy kimértebb fejlődés rendjén, sejtről sejtre, udvarról udvarra, villáról villára, családi házról családi házra következő terjeszkedés során, Kilyénnel összeolvadva, majd Árkos és Illyefalva felé elnyújtózkodva, egy újabb húsz év alatt beépülhetnek a hézagok, és kikerekedhet a település.
Nem süllyed el, marad a plurális nemzeti struktúra, a betelepített nép, s nyilván erősítést is kap majd, mert egy nagyobb sodrú körforgás is karjára kapja a várost. A brassói agglomeráció öleléséből kibújnia nem sikerül, nem is sikerülhet, legfeljebb, ha erős határral zárja le magát déli végein. Ennek egyelőre nem sok az esélye, gazdaságilag akkor sem célszerű ujjat húznia, inkább kiegyeznie kellene vele: elkülönítve a kulturális és az üzleti szférát.
A város felköltözik az erdő alá, és kiterjed lenn a szépmezei síkon, elnyúlik észak és dél felé is, bevonja vonzkörébe Árkost, Uzont, Kököst, Előpatakot és Kőröspatakot, Szentkirályt, Gidófalvát és Illyefalvát, részenként elnyelve őket, vagy szoros kapoccsal csatolva magához, s a különbség csak annyi lesz, hogy peremén némileg hol szellősebb lesz az átmenet egyik településről a másikba, hol meg kimondottan összefolyik azokkal.
Ki a mozgató és ki a botlasztó?
Fogalmilag fontos elkülöníteni a spekulánst az üzletembertől, a gyakorlatban meglehetősen zavaros azonban a helyzet, és összefonódnak a különféle számítások. Az idők is olyanok, hogy az árviszonyok labilitása miatt hol az egyik, hol a másik végletbe csapnak a dolgok. Az ingatlanügyleteket még a tegnap is teljesen természetellenes haszonkulccsal lehetett űzni. Száz-kétszáz százalékos nyereségről, mesés bevételekről regélnek egyesek, kisebb ügyletnél ennek tízszeresére becsülhető nem egy vásárló haszna, különösen, ha volt türelme és módja azoktól venni, akik elsőként kapták vissza, és úgy adtak túl rajtuk, hogy a telkek értékét vagy nem ismerték fel, vagy nem állt módjukban kivárni, amíg reális áruk ,,beérik". Ilyen eset számos van. Ha valaki a kilencvenes évek elején százmillióért kaparintott meg pár hektárt, mely ma, beltelkesítés után, ötmillió eurónál többet ér, akkor feltételezésem talán nem minősíthető alaptalannak. Különben is, az eredeti tőkefelhalmozásnak ebben a második hőskorában a minden egyébnél jövedelmezőbb felvásárlás és továbbadás, persze hogy spekulációra csábította a legkevésbé kalandortermészetű vállalkozót is! Ennek ellenére a rossz- és jóhiszemű felvásárlás élesen elkülöníthető egymástól, s egyebekkel együtt ez is sok pereskedéshez vezet. Százezer folyó földpert tart nyilván a hazai igazságszolgáltatási rendszer, nem véletlen, hogy roskadozik a teher alatt.
A sorozatból levonható pár újabb tanulságról legközelebb.
