– Lelkész édesapa mellett mikor szembesült első alkalommal, hogy volt egyszer egy felekezeti oktatás is?
– Sokáig viszonylag keveset tudtam a felekezeti oktatásról. Szüleink nem nagyon beszéltek a korábbi időkről, bizonyára elsősorban bennünket védendő, így aztán legfeljebb annyi ért el hozzám, amennyit a barátaik el-elejtettek a hajdani református gimnáziumról. 1974-ben kerültünk Vízaknáról Marosvásárhelyre, épp csak becsúsztam a Bolyaiba. Előzetesen három éven át román iskolába jártam, sok pótolnivalóm volt, elsősorban magyar irodalomból, a gitártudásommal viszont gond nélkül befértem az iskola zenekarába. A próbákat a meglehetősen jól felszerelt díszteremben tartottuk, ahol olyan érdekességeket vettem észre, mint például egy orgona. Most mit keres egy iskolai díszterem karzatán egy nagy sípos orgona? Másik furcsaság: az összes többi terem bejáratánál domborműves felirat jelezte a rendeltetést, tanári, igazgatói, de a díszterem ajtókerete simán barnára volt festve. A rétegen viszont átütött a felirat: Keressétek először Isten országát és az Ő igazságát. Tavaly újították fel a Bolyait, de én már évek óta mondtam az igazgatónak, vakarjátok le a festéket, ott kell lennie valaminek. Mostanra elővarázsolták a feliratot. Talán ekkor szembesültem első alkalommal a felekezeti oktatás egykori létével.

– A nyolcvanas évek egyik legkedveltebb fiatal lelkészeként vált ismertté a sepsiszentgyörgyi Vár­templomban. A fiatalokkal való kiemelt foglalkozást tekintsük egyfajta pedagógusi véna kezdeti megnyilvánulásának?
– Az egész inkább onnan fakadt, hogy e téren más közegben szocializálódtam. Marosvásárhelyen már korábban megindult az ifjúsági munka, az ifjúsággal való, egyházon belüli foglalkozás. Miután minden hasonló tiltott volt, a vásárhelyi lelkészek elkezdték átnevezni, így lett belőle „kórusmozgalom”, főleg, hogy olyan az ortodoxoknál is volt. Előkerült a gitár is, énekelgettünk, elfogadták. Számomra természetessé vált a fiatalokkal való külön foglalkozás, így amikor Sepsiszentgyörgyre kerülve rákérdeztem, hogy „ifi” mikor lesz, csak néztek rám rémülten. Körülbelül fél évembe került, míg meggyőztem a feletteseimet, hogy nem lesz ebből baj. Nem volt itt semmiféle pedagógiai ösztön, „megvilágosodás”, mindössze egy sikeres modell gyakorlatba léptetése. A vártemplomi ifi egy időben nagyon kinőtte magát, volt olyan időszak, amikor 120–130-as létszámmal működtünk. Később bitai lelkészként is ifiztem, arra is ügyeltem, hogy legyen fellépési alkalom is, teherautón elmentünk például a bodoki kórustalálkozóra. Iskolateremtésben azonban még mindig nem gondolkodtam.

– A rendszerváltást követő első periódusban viszont élete előterébe került az intézményteremtés. Új idők, új kihívások?
– Fontos előzmény, hogy az egyházkerületünk jelenlegi püspöke, Kató Béla korábban a szomszéd településen, Cófalván szolgált, sokat dolgoztunk együtt. Ő 1988-ban átkerült Illyefalvára, én ’90–91-ben váltani szerettem volna, egyszer el is mentem megnézni egy Székelyudvarhely környéki gyülekezetet. Elmondtam Kató Bélának is, hogy miben gondolkozom, mire beavatott a terveibe, és felajánlotta, hogy dolgozzunk együtt tovább. Ő hívta fel a figyelmemet arra is, hogy nyugdíjba készül a sepsiszentkirályi lelkész, akinek aztán a helyére érkeztem. A romos illyefalvi vár öt bástyájából akkor egyetlen létezett, annak helyreállítása volt a kezdet. Kezdtek érkezni a nyugatiak, illetve a nyugati segélyek, a várépítés ötletét azonban furcsállva fogadták: amikor itt a sok romániai árva gyermek, ti középkori várat akartok restaurálni? Adni kellett hát az egésznek valamilyen célt: csináljunk belőle ifjúsági központot, ifjúsági táborhelyet. Igazából ekkor kerültem én a képbe, miközben egyfajta hógolyó­effektus eredményeként a várépítésből ifjúsági központ lett, aztán gyerekfalu, orvosi rendelő, mezőgazdasági projektek.

– Harminc év távlatából miben látja a szerepét mindezekben a megvalósításokban?
– Talán abban, hogy a Jóisten néha olyan ötleteket adott, amelyekkel rendre megelőztem a koromat. Egy nap például azzal mentem Kató Bélához, hogy írjuk le, mit is akarunk, hogyan néz ki a terv, mi mennyibe kerül, hogyan fog kinézni. Fogalmam sem volt, hogy projektnek hívják, amit indítványoztam. Manapság természetes dolog: ha van egy ötleted, vállalkozást akarsz, első dolgod, hogy formába öntsd, úgy add a potenciális befektető kezébe. Amikor jöttek a svájciak, egész paksamétát nyújtottunk át több nyelvre lefordítva. Nekem akkor már megvolt a szentkirályi gyülekezet, az illyefalvi alapítványt együtt raktuk össze Kató Bélával, a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány, a KIDA nevet is együtt találtuk ki. Ő volt az elnök, én voltam a titkár, majd az ifjúsági központ igazgatója.

– Mégsem lett hosszú életű az ottani igazgatóság. Miért?
– Mert 1993-ban megjelent a számomra addig ismeretlen Tőkés Elek, az Erdélyi Református Egyházkerület tanügyi tanácsosa. Azt mondta, Szentgyörgyön be akarják indítani a református oktatást, vállaljam el a folyamat irányítását. Egy református osztály már megalakult akkor a Mikóban, Tőkés azzal „puhított”, hogy heti egyszer kell bemennem az iskolába megtartani két órát, kicsit utánanézni az osztály ügyei­nek. Mivel addig is fiatalokkal foglalkoztam, belementem, próbáljuk meg.

– Mi jelentett 1993-ban a református oktatás?
– Az első, forradalom utáni oktatási törvény 1995-ben jelent meg, addig egy kormányhatározat volt érvényben, amely alig módosított a kommunizmusból örökölt tanügyi törvényen. Kolozsváron már működött az első református iskola az ortodox szemináriumok működését szabályozó rendelet „árnyékában”. Az elképzelés persze az volt, hogy a második világháború előtt létező iskolákat kellene valamiképpen feltámasztani. Annak idején hat ilyen iskola működött: Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Nagy­enyeden és Szászvárosban. Az utóbbi „kiváltására” jött létre a kézdivásárhelyi kollégium. Akkoriban indultak be a különféle szakosztályok, a Mikóban kezdetben református teológiai osztályként szerepeltünk. A tantervet jóvá kellett hagynia a kultuszminisztériumnak és a tanügyminisztériumnak egyaránt, különböző protokollumok születtek, mibe szólhat bele az egyház, illetve az állam. De előfordult, hogy ezeket a protokollumokat egyetlen éjszaka alatt visszavonták, és akkor megint a levegőben maradtunk.

– Kezdetben volt egyetlen osztály. Hogyan lett ebből önálló intézmény?
– A Mikó épületében beinduló, teológiai profilú osztályt mikós tanárok tanították, Fazakas Ágnes volt az osztályfőnök. Az egyház ugyan kinevezett engem igazgatónak, adminisztratív értelemben azonban a Mikó igazgatójának fennhatósága alá tartoztunk. Amikor beindult a második kilencedik osztály, gondoltunk egy nagyot: legyenek párhuzamos osztályaink. A harmadik évfolyam beindulásakor – talán az 1995-ös új tanügyi törvényre alapozva, miszerint ha egy tagozatnak már van két működő évfolyama, kérelmezheti a külön intézménnyé alakulást – elindítottuk a különállást rögzítő folyamatot. Igazából ez volt az a momentum, amikor ténylegesen is igazgatóvá váltam, akkor kellett feladnom Illye­falvát, a három feladat – a szentkirályi gyülekezet, Illyefalva plusz az iskola – megfelelő szintű elvégzése már nem volt lehetséges.

– Az intézményesítést követően jöttek a hétköznapok, az együttélés a Mikóval. Az esetenként zaklatott együttélésről szóló urbánus legendákból mennyi igaz?
– Csak egy részük. Rájöttem, hogy az intézményépítéshez elengedhetetlen az identitás megteremtése, a saját identitás kialakításának fontos eleme pedig egy többé-kevésbé önálló tanári kar összerakása. Arra törekedtem, hogy alapembereket hozzak oda. Az egyház is igyekezett segíteni ezt a folyamatot a maga egyszerű módszereivel: hirtelen került pénz új bútorzatra, vagy jelentkezett egy kanadai magánember, aki tíz ösztöndíjat ajánlott fel. Kettős, helyi és központi építkezés zajlott. Utóbbiba tartozik, hogy időközben beindult Kolozsváron az Erdélyi Református Egyházkerület Pedagógiai Intézete egy nagyszerű elméleti pedagógus, Kovács Lajos irányításával. Az intézet keretében tanári továbbképzési program indult, ami elsősorban abban állt, hogy elvittük a tanárainkat, vagy kiutaztattuk őket szakmai konferenciákra. Megpróbáltuk rávezetni őket a szakmai kapcsolatok építésének fontosságára. Volt egy egyszerű módszerem arra, hogyan váljon református kollégiumi tanárrá egy „mezei” tanár. Ki kellett küldeni az illetőt egy-egy hasonló, jól működő intézménybe. Töltsön ott el két napot, álljon szóba az emberekkel, nézze meg, mit csinálnak, közben a többségük esetében megszületett az „aha” élmény. Nem kellett nekik szakmát tanítani, csak azt, hogy mit kell kicsit másként csinálniuk. Összerakni kapcsolatokat, és ha az megtörtént, nekem onnantól kezdve semmi dolgom nem volt. Csatlakozott a református iskolákhoz, ahhoz a bizonyos hangulathoz, szokásrendhez, elváráshoz – még ha nem is sikerült mindenkivel szót értenem. Egyre rangosabb pedagógusgárda alakult ki, a második induló évfolyam osztályfőnöke Gyárfás Ágnes volt, érkezett József Álmos, Sike Dezső, Ferenczi Tibor katolikusként is nagyon jól érezte magát nálunk, akárcsak az unitárius Máthé Dénes. A művészeti líceumból érkezett Valádi Enikő zenetanárnő, akivel korábban sikeres óvodai programokban már dolgoztunk együtt.

– De mennyiben tartották fontosnak megválogatni, kik kerüljenek a padokba?
– Egy iskola egyik meghatározó eleme a diákanyag, a mezőny többnyire olyan, amilyen, vannak jobb és gyengébb évfolyamok. Azt nem tudjuk meghatározni, ki lép be az iskola kapuján, az puszta adottság, azt viszont igen, ki lép ki onnan. Másik fontos identitáselem az iskolai környezet, amelynek alakítását már tudjuk befolyásolni. A miénk volt például az első komoly infólabor a városban egy ipari szoftvereket gyártó holland cég jóvoltából. És természetesen a tanári kar. Utóbbi alakítása nem könnyű. Egyfelől ott az állami rendszer szorítása, a máig érvényben lévő vizsgarendszer meglehetősen kevés mozgásteret ad egy állami iskola igazgatójának a tanárai megválogatására. Esetünkben van némi plusz válogatási lehetőség, de ez sem a mi érdemünk, hanem az ortodoxoké: egy felekezeti iskolába alkalmazandó tanár esetében egyházi jóváhagyás is szükséges. Nálunk ez az egyházkerület jogosultsága. Az ortodoxok nyilván nem az ateista tanár, hanem az adventista tanár bekerülésétől tartanak, nehogy az iskolájukban valaki elkezdjen szemeket nyitogatni. Mi haszonélvezői vagyunk a rendszernek.

– Megfogalmazható, hogy a refibe járó, ott végző diá­kok miben kapnak mást, mint egy állami iskolába járó társuk?
– A nemrég kezdődött tanév első óráján szokás szerint megkérdeztem az újakat, ki honnan érkezett. Kiderült, hogy a 25 fős osztályban nyolcan vannak olyanok, akiknek már a szülei is a refibe jártak. Ha ilyen esetekben megkérdezzük a szülőket, miért adta a gyerekét is ide, többnyire azt a választ kapjuk: azt szeretném, hogy azt kapja, amit annak idején én kaptam ott. Tíz évvel ezelőtt a pedagógiai intézet égisze alatt végeztünk egy kutatást Brassai László pszichológussal. A felmérés 800 főt érintett, fele refis, fele nem refis diák. A kérdések között a „honnan jössz te?” típusúaktól a társadalmi státuszig, az istenhit kérdéséig, jövőképig sok minden szerepelt. A következtetések között a legfontosabb talán, hogy a refis gyerekek itthon maradási szándéka sokkal nagyobb, mint a nem refiben végzőké: a tény, hogy valaki a refibe jár, körülbelül megduplázza az itthon maradás esélyét. Másik: ha refis az illető, és van példaképe a tanárok között, háromszorosává válik az itthon maradás esélye. És ha még valamilyen közösségi munkában is részt vesz, megnégyszereződik az esély. Mi is a lényeg a református iskolában? Makkai Sándor egykori püspök mondta: a református iskolának nem az a lényege, hogy a jobb emberek jobban tanítanak jobb diákokat, mint a világi iskolában. A református iskolában legalább olyan jól, legalább olyan jót kell tanítani, a lényegi plusz, hogy a református iskola megszentelt iskola, megszentelt tér. Egy megszentelt térben önkéntelenül elkezdesz másként viselkedni, de az iskola híján nem tudod megmondani, hogy miért.

– Tíz év után, 2003-ban mondott le a Református Kollégium igazgatói tisztségéről, azóta a pedagógiai intézet munkatársa volt, majd igazgatója, ma főmunkatársa. Mi a legutóbbi húsz esztendő legfőbb tanulsága?
– Az, hogy miközben a felekezeti oktatás külső körülményei javulnak, bántóan keveset foglalkozunk a belső munkával. Körülbelül három éve kérek egy listát azokról az óvodákról, amelyek a nagy óvodai építési program keretében létesültek, hol vannak ezek, kikkel kell felvenni a kapcsolatot. Hiába. Pedig csak össze szeretnénk gyűjteni az óvó néniket, hogy elmondjuk nekik, hogyan kellene kinéznie egy református óvodának. Erre megvan a pénz, paripa, fegyver, már csak egy kis akarat hiányzik hozzá. Sokan kérdezik, miért lettem ilyen visszahúzódó az utóbbi időben. Hát a hasonló dolgok miatt. A saját embereimmel vitatkozzam, a világgal, mindenkivel? A Mikó felújítása miatt a refi kiköltözött a központi épületből, a tanári karunk pedig rákapott annak az ízére, hogy milyen is az, amikor önállóan élhet és dolgozhat. Ma a kis Mikó udvarán újra szembejön a diák, és azt mondja: Jó napot! Én meg csak nézek rá. Mert megszoktuk, hogy egy ideig az udvaron mindenki úgy köszönt: Békesség Istentől! Annak hangulata volt. Most már a mi tanáraink mondják, hogy ha szereznénk végleges különálló helyet, szó nélkül lemondanának az egész mikós dologról, kivonulnának onnan. Ne is költözzünk vissza, mondják a diákok is. Holott az épület is nagyon fontos identitásképző elem, őseink építették.

– Bevallom, ezek után nehezemre esik eldönteni, hogy a refi alapítása, az azóta eltelt három évtized egyértelmű sikertörténet vagy csak félsikerek sorozata. Önben hogy él ez az immár történelmi léptékkel is mérhető periódus?
– Szilágyi Domokossal válaszolnék, aki licis korom óta a kedvencem, olvasom, ismerem. Nagyon sokszor jut eszembe a Bartók Amerikában című verse, annak egy részlete: „Aki alkot, visszafele nem tud lépni – / ha már kinőtt minden ruhát, / meztelenül borzong a végtelen partján, / míg fölzárkózik mögé a világ.” Én ezt a 30 évemet így éltem, élem meg. Nem azért, mert Bartóknak tartanám magam, hanem azért, mert sokszor kellett meztelenül, egyedül borzongani és várni: hátha. De sokat segítenek az olyan vallomások, mint a Rebuló című iskolai lapunkban megjelent, egyik diákunk, Pál Mónika által írt sorok: „Refisnek lenni olyan, mint / Reménytelenek között reménytelinek lenni, / vagy mint száraz kifli helyett friss croissant-t enni. / Néha olyan, mint fekete bárány lenni, / Mondjuk olyannak, amelyiknek legalább a legpuhább a gyapja / És a legfényesebb.”

Bustya János
Marosludason született 1962-ben. A dél-erdélyi Vízaknán nőtt fel, majd Marosvásárhelyen érettségizett 1980-ban. Teológiai tanulmányait Kolozsváron végezte 1985-ben. 1998-ban szerzett pedagógiai képesítését a neveléstudomány mesteri fokozatával egészítette ki 2006-ban. Kutatási területe a keresztyén pedagógiaelmélet és a felekezeti oktatási rendszer törvényi szabályozása. Sepsiszentgyörgyi, bitai, később sepsiszentkirályi lelkészi munkája mellett részt vett az illyefalvi KIDA kiépítésében és az erdélyi keresztyén ifjúsági munka újraszervezésében. 1993-ban a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium újraindítója, majd tíz éven át igazgatója, jelenleg óraadó tanára. 2003-tól a Református Pedagógiai Intézet felekezeti oktatási kérdésekkel, pedagógiai, kutatási, továbbképzési és döntés-előkészítési feladatokkal megbízott főmunkatársa. Munkásságát mind a magyarországi, mind a romániai Református Egyház Zsinata a legrangosabb pedagóguskitüntetéssel (Makkai Sándor-, illetve Bethlen-díj) ismerte el. Nős, két gyerek apja, két unoka nagyapja.