A Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatásáért igazságtalanul elítélt, nyolc év után Magyarországról hazatért politikus felhívta a figyelmet arra, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc elfojtása után húsz évnek sem kellett eltelnie ahhoz, hogy a világ felismerje az önrendelkezés jogosságát, és arra is, hogy e napon 13 különböző nemzetiségű és vallású emberre emlékezünk, akik kezet adtak egymásnak a szabadságért. A szabadságba vetett hit megmaradt, de nekünk is tennünk kell érte, a mi feladatunk mindentől függetlenül a végsőkig való kitartás – szögezte le.

„Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok! Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik ezt a szolgálatot.” – idézte a legidősebb vértanú, Aulich Lajos utolsó mondatát Beke Mihály András, aki Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa részéről érkezett. Beszélt a vértanúk jelképekkel teli életéről, és megjegyezte: a történészek ugyan vitatnak egy-egy eseményt, a nemzet emlékezete azonban hitelesebb. A szabadságharc az egész nemzet közös élménye volt, és a gyász is azzá vált, s bár mi magyarok nem szűkölködünk a gyásznapokban, mégis itt vagyunk, a gyászból is tudunk erőt meríteni. Kitért arra, hogy nem csupán 13 kivégzés történt 1849. október 6-án, hiszen a Batthány Lajos miniszterelnökre kirótt halálos ítéletet is e napon hajtották végre Pesten; az aradi vértanúk sem 13-an, hanem 17-en voltak, hiszen a szabadságharc leverését követően 1849. augusztus 22-től 1850. február 19-ig Aranyosi Ormai Albert ezredes, Kazinczy Lajos ezredes, Lenkey József tábornok és Ludwig Hauk alezredes is a megtorlás áldozata lett. Székely mártírok is vannak: a Makk-féle felkelés vezetőit, Török János tanárt, Gálffy Mihály ügyvédet és Horváth Károly földbirtokost 1952-ben Marosvásárhelyen, Váradi Józsefet és Bartalis Ferencet pedig 1854-ben Sepsiszentgyörgyön végezték ki.

A mikós diákok zenés irodalmi műsora után, a cserkészek és vitézek sorfala előtt a kopjafákat faragó és gondozó Balázs Antal nyugalmazott tanító üdvözölte a jelenlevőket, barátaiként, hiszen minden évben nagyjából ugyanazokat az arcokat látja. Elmondta, hogy a 13 aradi vértanú mellé 3 másik, nem akkor és nem ott kivégzett szabadságharcosnak is kopjafát állított, és további 9 olyan történelmi személyiségnek, akik „velük együtt emelgették a 48-as szabadságharc zászlaját”. Felidézte, hogy a hősök közül nem is mindegyik tudott magyarul, Bem például azt az egy szót ismerte, hogy Előre, de nem is kellett több. Végül a fiatalokhoz fordulva kijelentette: a helytállás a harmadik évezredben is nagy dolog.

Áldást Péterfi Ágnes unitárius lelkész mondott. A vértanúk elsősorban az égi ítéletet tartották szem előtt, ezért bölcsességet, bátorságot, alázatot, hitet, kitartást, erőt, élniakarást kívánt, hogy múltunkat megtartva az utánunk jövőknek is biztos alapot kínáljunk.

A koszorúzást követően a jelenlevők elénekelték a magyar himnuszt, majd levonultak az Erzsébet-parkban levő 1848-as emlékműhöz, ahol az újabb koszorúzás előtt a Sepsiszentgyörgyi Magyar Férfidalárda adott elő rövid műsort. A megemlékezés a székely himnusz közös eléneklésével zárult.