Sízésben a múlt század harmincas éveiben kezdődött a versengés a kilométerekkel. Az első világcsúcsot 140 km/órával jegyezték. Nem egészen ötven évvel később Dél-Amerikában, egészen pontosan a chilei Portillóban ez a rekord túlszárnyalta a 200 km/óra álomhatárt.
Azt szinte mondani sem kell, hogy ebbe a nagy versenyfutásba beszállt a technika, mindenekelőtt a felszerelés fejlesztésével, vonatkozik ez a sílécekre, az aerodinamikás öltözékre, a szupergyors pályák megválasztására. A fejlődés egyenesen szenzációkeltő, így aztán nem lepett meg senkit, hogy az 1992-es téli olimpián bemutató jelleggel a versenyszám szerepelt a játékok műsorán. Ez a tény tovább növelte a versenyszám népszerűségét, s ennek az lett a következménye, hogy 2004-től a Nemzetközi Síszövetség (FIS) saját versenyszabályaival külön versenyeket kezdett rendezni. A versenyzők nem használhatnak különleges aerodinamikás öltözetet, 225 centiméternél hosszabb síléceket. Így aztán csak logikus, hogy a két rendezvény — a klasszikus és a FIS-szabályok szerinti — eredményei nagyon különböznek. Összehasonlításként nézzük meg a francia Les Arcs síterepén elért világcsúcsokat.
Klasszikus verseny:
— férfiak: 251,400 km/h — Simone Origone (olasz)
— nők: 242,590 km/h — Sanna Tidstrand (svéd)
FIS-szabályok szerint:
— férfiak: 210,770 km/h — Mathieu Sage (francia)
— nők: 200,110 km/h — Charlotte Bar (francia)
— hódeszka: 201,907 km/h — Darren Powell (ausztrál)
— monoski: 212,26 km/h — Xavier Cousseau (francia). Mikor e sorokat írom, a franciaországi Vars pályáján — a pálya 2715 m magasból indul, szintkülönbsége mintegy 500 m az 1220 méteres szakaszon — zajlik a klasszikus verseny, az úgymond gyorsasági világbajnokság. A Vars pályarekordja 243,105 km/h. Hogy lesz-e újabb világcsúcs vagy pályarekord, a napokban kiderül.
