A Szentkereszty család története Erdélyben Szentkereszty Andrással (†1736) kezdődik, őt tekinti a szakirodalom az erdélyi Szentkereszty-ág megalapítójának. Apafi Mihály korában jött Magyarországról Erdélybe. Kolozsváron telepedett le, ahol kezdetben kisebb hivatalokban töltött be szerény állásokat, később ügyvéd lett. Bárói rangot 1726-ban kapott, 1727‑ben elnyerte Mikes Kelemen elkobzott javait, így a család Zágonba került. A zágoni Szentkereszty István Daniel Annával kötött házasságából második gyerekként született Stephanie 1842. február 5-én a család zágoni kastélyában. Szülei fiút vártak, innen származik a Stephanie név (a Stephan, azaz István női változata).

Stephanie gyermekkorát Hosszúaszón (Fehér megye), Szamosfalván (Kolozs megye), illetve Kolozsváron töltötte. Hét testvére volt, akik közül Iréne volt az, akivel élete során szorosabb viszonyt alakított ki. Szülei rendtartó módon a magyar fővárosban iskoláztatták. Tizenegy évesen édesapja Erdélyből Budapestre küldte, ahol nyelveket, művészeteket, illetve festeni tanult. Onnan hazaküldött leveleiből a vágyódás, a családja iránti és az általános emberszeretet tetszik ki. Tizenhat évesen került Zágonba, a szülői házhoz, ahol édesanyja mellett gyakorolni kezdte a gazdasszonysági munkát. A teleket azonban Kolozsváron, rokonai köré­ben töltötte.

Kolozsvári tartózkodásáról így emlékezett meg a Székely Újság hasábjain Vajna Károly: „a múlt század hatvanas éveinek első felében kincses Kolozsvárt (…) fényes úri mulatságok zajlottak le. Az erdélyi főrangú világot magába foglaló Kolozsvári Úri Nemzeti Kaszinó és a jogászifjúság rendezték e messze híres bálokat. Ezek egyikén, 1861-ben tűnt föl Szentkereszty Stefánia baronessz és ragyogó szépségével, elbűvölő, megigéző hajával, magas intelligenciájával, ritka szellemességével első látásra mindenkit meghódított. A legelőkelőbb udvarlók serege rajongta körül, akik versenyeztek a gyönyörű baronessz kezéért.”

1862-ben traumaként érte édesanyja elvesztése. Egy idő után testvéreiről is neki kellett gondoskodnia. Tudjuk, hogy a tüdőbajban szenvedő Iréne húgát minden külföldi útjára elkísérte. Így járták be a kontinens jó részét. A másik nagy csapás 1879-ben érte Stephanie-t, amikor elvesztette édesapját. 1897-ben aztán kedvenc húga is elhunyt, ami újból súlyosan érintette, és minden valószínűség szerint kiváltotta végzetes betegségét. 1906. május 26-án hunyt el Budapesten.

Közéleti munka

Stephanie volt a család azon tagja, aki életéből a legtöbbet áldozta szociális tevékenységekre. Mindössze 29 éves volt, amikor közéleti munkához látott. Ehhez személyes tulajdonságai, rendkívül megnyerő modora, fizikuma, műveltsége és éles elméje segítette hozzá. Háromszékre való hazaköltözése után egy teljesen más életstílust választott: a társadalmi jótékonysági tevékenységet. Célcsoportját kezdettől fogva a nők és szegények képezték. Ez talán a családi helyzetére vezethető vissza. Élete során szinte emberfölötti erővel törekedett a másokon való segítésre, és ez volt a találkozási pont személyes életében és a közéletben. Hátrahagyott írásait elemezve egy olyan személyről kapunk képet, aki a kortársak szemében haladó gondolkodású és a korabeli társadalmi fejlődéssel lépést tartó személyiségnek bizonyult. A kortársak által lejegyzett beszédeiből kitűnik, hogy nemcsak a külföldi szociális intézményrendszert ismerte, hanem az erdélyi – kolozsvári, marosvásárhelyi – szociális társintézmények működésével is tisztában volt. A bárónő munkájában felfedezhető egy rátermett vezető szervezői képessége. Szigorúan követte az általa létrehozott intézmények külső, látogatók általi megítélését. Erre vall egyrészt a látogatónaplók szigorú követése, másrészt az, ahogy munkatársait folyamatosan figyelmezteti a belső rend fenntartására, „hogy az intézmény a jó hírnevét megőrizze”. Külföldi utazásai alatt is heti jelentéseket kért az intézetek vezetőitől, ugyanakkor levélben utasította őket. Gondolkodására jellemző volt, hogy hosszú távú célokat fogalmazott meg. Olyanokat, melyekről munkatársai talán még álmodni sem mertek volna. Ilyen terv volt a leányárvaház megyei hatáskörűvé terjesztése, vagy a menház átalakítása megyei kórházzá. Az általa alapított intézmények támogatását minden háromszékitől elvárta. Nagyszerű emberismerete révén egyformán meg tudta nyerni célkitűzéseihez a társadalom minden rétegét, a kancellária tisztségviselője, az oktatásügyi miniszter, nemes, jómódú polgár vagy akár egyszerű, szerény lehetőségekkel rendelkező kisiparos vagy gazdálkodó jóindulatát. Szigorú napi program szerint élt. Kevés szabadidejében legkedvesebb foglalkozása a festés volt. Ekkor alkotta csendéleteit és azokat az oltárképeket, amelyek Kézdivásárhely környékének több templomát díszítik.

Jótékonysági kezdeményezések

Meggyőző stílusával elsőként a zágoni nőket szervezte egyesületbe. 1871-ben alapította meg Zágonban Háromszék első jótékony nőegyletét. Az alapításhoz tizenhat személyt sikerült összegyűjtenie, akik között ott volt sógornője, Szentkereszty Györgyné (Kornis Klementina), valamint húga, Iréne. A Nőegylet fő tevékenysége kiterjedt „mindenre, ami a leánynevelés előre menetelére, szenvedő betegek és ínségesek nyomorának enyhítésére szolgálhat s befolyhat.” Ezért tagjai időnként meglátogatták a helyi leányiskolát, figyelve a diákok ruházatára, tisztaságára, magaviseletére, a leányok által gondozott kertekre. Utcák szerint nyilvántartották a község betegeit, koldusait és öregeit, illetve segélyben részesítették őket.

Stephanie első kézdivásárhelyi kezdeményezése a leányárvaház létrehozása volt. A helyi református egyház 1872. január 1-jén tartott istentiszteletén hangzott el elsőként egy olyan bejelentés, amely a helyi szegények felkarolását kezdeményezte. Erre a célra létrehozott bizottság azonban április 21-én bejelentette, hogy pénzhiány miatt a terv nem megvalósítható. Annak keresztülvitelét a helyi tanács figyelmébe ajánlotta. Az ügyet pár kézdiszéki és orbaiszéki asszony karolta fel Szentkereszty Stephanie vezetésével. 1872-ben ideiglenesen megalakították a leányárvaház választmányát, 1873 augusztusában eldőlt, hogy a leendő árvaház székhelye Kézdivásárhely lesz, miután a város erre a célra épületet, tűzifát ajánlott fel és a helyi kezdeményező hölgyek vállalták tíz árva egyévi ruházati és élelmezési költségeit. Ezek után egy ideiglenesen bérbe vett helyiségben 1873. október 12-én az első hat árva lány számára megnyílt az Erzsébet Árvaleány-nevelő Intézet. „Mit akarunk mi az árvákból nevelni? A háromszéki viszonyok tekintetbe vételével egyszerű, derék nőkké és jó cselédekké akarjuk nevelni”, mondta a leányárvaház megnyitásakor. Figyelembe kell venni az ország haladását is, főleg az ipar területén, javasolta. „Úgy kell berendeznünk az intézetet, hogy itt a növendékek lelkébe célzatosan beleültettessék, gondosan kifejlesztessék, élővé váljék, erőre emelkedjék, vérökbe átmenjen, természetüket áthassa, jellemükben felösmerthető legyen az iparosság, a hasznos iparkodás szelleme”. Székhelyét – a Torjai és Új utca kereszteződésénél lévő volt őrnagyi épületet – az árvaház 1874 áprilisában vehette birtokba.

Az időseket gondozó első intézmény Zágon községhez kötődik, ahol a helyi Férfi Egylet 1872-ben létesített szegényházat. Ezt a kezdeményezést karolta fel a Jótékony Nőegylet. Nagyobb beruházásra azonban Kézdiszéken került sor. Stephanie 1874-től a szegények számára létesítendő menedékház létrehozásának gondolatával is foglalkozott. Az év augusztus 21-én indítványozta a városi képviselők körében a menedékház létesítését. Lévén, hogy 1873-ban a helyi református egyház már megfogalmazott egy indítványt egy menház létesítésére, ezen előzmény után a képviselő-testület pozitívan fogadta a javaslatot és eldöntötte, hogy a városi szegényalap egy részét a létesítendő intézetnek adja, és épületet is szolgáltat a menház számára. Hamarosan elindult az alapítási folyamat a már ismert módon, gyűjtéssel egybekötve, egy városi bizottság vezetésével. A felügyelettel Potyó Ferencznét bízták meg. 1874. szeptember 11-én a menedékház felvette a Stephanie nevet, majd november 8-án nyolc személlyel megnyitotta kapuit. Eleinte az akkor már létező árvaház földszintjén kaptak helyet, ahol két szobát, egy konyhát és egy kamrát biztosítottak számukra. A székhelygond végül 1876-ban oldódott meg, amikor a város által vásárolt és felújított épületben nyílott meg a kézdivásárhelyi menház.

Háromszék első kórháza 1851–53 között épült fel Sepsiszentgyörgyön 60 ággyal. Székelyföldön ekkor a csíkszeredai, ún. „fakórház” létezett még. A két intézmény nem tudott eleget tenni a gyógyító tevékenységnek és a megelőző orvoslásnak, ezért felmerült egy hasonló intézet létrehozása Kézdivásárhely székhellyel. Az állam a sepsiszentgyörgyi meg a csíkszeredai kórházra hivatkozva nem hagyott jóvá újabb állami építkezést. Ekkor határozta el a kisváros és Kédiszék közössége Szentkereszty Stephanie szervezésében, hogy a már létező két szociális intézmény mellé önerőből épít közkórházat. Az új intézmény létrehozását 1877. november 27-én tartott alapító közgyűlésen döntötték el. Az indokok között elhangzott: „Háromszékmegyében ugyan van közkórház Sepsiszentgyörgyön, még pedig elég tágas arra, hogy egész Háromszék megye betegeit befogadja: de olyan távol esik ezen vidéktől, hogy a terhes betegeket innen oda szállítani majdnem lehetetlen, különösen téli hideg időben életveszélyessé válik.” A pénzalap megteremtése érdekében Szentkereszty Stephanie mintegy háromszáz levelet küldött szét az országba. Azonkívül gyűjtőíveket indítottak, mulatságokat, képkiállításokat szerveztek, a templomokban erre a célra perselyeket helyeztek el. 1878-ban a város felajánlotta a vármegyei tanalapból megvásárolt ún. katonai lak épületét a hozzá tartozó telekkel együtt. A létesítendő kórház névadójának Rudolf trónörököst kérték fel, de tőle eleinte elutasító válasz érkezett, azzal az indoklással, hogy a rendelkezésre álló 3000 forint alaptőkével létesítendő kórház nem elég rangos e nobilis név viselésére. A szükséges tőke viszont nehezen érkezett, így született meg az ötlet, hogy a kórházalapítás az Országos Vereskereszt Egyesület neve alatt történjen.

Ennek keresztülvitele jól meghatározott feltételekhez volt kötve: legalább háromszáz aktív tagot számláló városi és vidéki fiókegyesületnek a létrehozása, a kötelező tagdíjak fizetése, 1000 forint alaptőkének a biztosítása. Így jött létre a tíz községi szervezettel rendelkező Kézdi- és Orbai Vereskereszt Egyesület. 1884 tavaszától a kézdivásárhelyi kapitányi szállás már kórházként működhetett, hat kórteremmel, 16 ággyal. Az év október 19-én fényes ünnepség keretében nyitották meg a Kézdivásárhelyi Városi és Vidéki Rudolf Kórházat.

A három szociális és egészségügyi intézmény megalapítása nyomán 1884. október 23-án a bárónő méltán érdemelte ki Kézdivásárhely város díszpolgári címét „az emberiség javát czélzó nagybecsü munkálkodásáért”.

Az oltáregyletben

Említést érdemel a bárónő mélyen vallásos életszemléletéből fakadó egyleti tevékenysége, az oltáregylet keretén belül. Az első háromszéki oltáregylet Kézdivásárhelyen jött létre 1876-ban. Megalakítása azután történt, hogy az országban akkor már sok helyen alakultak hasonló társulatok. A kézdivásárhelyiek alapításkor megyei szintű egyesület létrehozására törekedtek. Ebben nagyon fontos szerepe volt Szentkereszty Stephanie-nek és pár felsőháromszéki plébánosnak. Hivatalosan 1877. augusztus 5-től működött. Alapszabályait az erdélyi római katolikus püspök 1878-ban láttamozta. Az egylet az inkább katolikusok lakta székelyföldi településeket tűzte ki hatásköréül, célja pedig a környék templomainak felszerelése volt. Rendszeresen tárlatokat rendeztek, a begyűjtött tárgyakat pedig a római katolikus templomoknak ajánlották fel. 1880 és 1892 között az egyesület 28 háromszéki és 33 más, főleg csíkszéki település templomának felszereléséhez járult hozzá, összesen 5521 forintnyi összegben. 

Részben az oltáregyleti tevékenységhez kapcsolódik Stephanie oltárképfestői tevékenysége. Festészeti hajlamairól a legkorábbi adatunk 1871-es, amikor Kolozsváron a Nőegylet szervezésében többedmagával kiállított a Redut termeiben. Később az oltáregyleti mozgalom kapcsán találkozunk műalkotói tevékenységével. A bárónő, hogy személyesen is meggyőződhessen a Kézdivásárhely környéki templomok állapotáról, többször meglátogatta azokat. A díszekben szegényes templomok látványára született meg a gondolat, hogy a háromszéki falvaknak bibliai témájú festményeket, illetve oltárképeket készítsen. A kimutatások szerint a bárónő 1880–1892 között négy templomnak adományozott festményt. Ezen kívül a Maros megyei Kelementelkén található még Szentkereszty-festmény. Nyugat-európai utazásai során számos szép tájat járt be és festészeti központot ismerhetett meg, melyek festői munkájához ihletet nyújtottak. Többnyire bibliai témájú festményeket másolt, de munkái között találunk két tájképet, három csendéletet és egy életkép-ábrázolást is.

Mint általában a nagynevű alkotók esetében, Szentkereszty Stephanie esetében is fontos történelmi forrásként tartjuk számon a bárónő 1900 januárjában, hat évvel halála előtt készített végrendeletét. A fennmaradt dokumentumból megismerhetjük vagyoni állapotát, ragaszkodását szüleihez, rokonaihoz, valamint megtudhatjuk döntéseinek okát, melyek arra késztették, hogy javait a különféle intézeteknek és rokonainak hagyja. A mélyen vallásos szemléletű testamentum egy része a bárónő eltemetésének körülményeire vonatkozik. Ezen rendelkezések végrehajtása nyomán maradt ránk a bárónő emlékének szánt, 1906-ban felépített kápolna az egykori Erzsébet Árvaleány-nevelő Intézet udvarán, amely ma felújított állapotban fogadja a látogatót.

Szentkereszty Stephanie életműve kibontakozásához hozzájárult a személyi környezet és az 1867 után fejlődésnek lendülő Magyarország szinte kényszerítő ereje, amely a székelyföldi lassú iparosodásban, az oktatás és művelődés fejlődésé­ben nyilvánult meg. Háromszéken a szociális gondoskodás a civil szférához kapcsolódott, jobban mondva egy-egy olyan karizmatikus személy nevéhez, tevékenységéhez, amilyen Szentkereszty Stephanie bárónő volt.

Tóth Szabolcs Barnabás